Gripen a kifutón. Kis darázs © Dudás Szabolcs |
Egy nappal a New York-i ikertornyok összeomlása előtt, 2001. szeptember 10-én az Orbán-kormány nemzetbiztonsági kabinetje döntött: az előzetes várakozások ellenére nem az amerikai, belga, török ajánlatot fogadta el F-16-os vadászgépek bérletére vagy megvásárlására, hanem a svéd–brit közös ajánlatot. A Gripen JAS 39-esek győzelme már csak azért is meglepő, mert hét hónappal korábban ugyanez a grémium, amelyet névleg ugyan Pintér Sándor belügyminiszter vezetett, de amelyben valójában Orbán Viktor vitte a prímet, még az F-16-osok mellett tette le a garast. Sőt Szabó János, a kisgazda honvédelmi miniszter az általa felkért szakértői bizottsággal összhangban még a szeptemberi ülésen is az amerikai gépek kiválasztását javasolta. A hírek szerint ekkor kért szünetet a kormányfő; rejtély, mi történt ez idő alatt, mindenesetre a pauzát már a Gripeneknek kedvező döntés követte.
Valahogy így kezdődött az a máig tartó történet, amelynek egyes jelenetei időközönként a nyilvánosság előtt zajlanak. Kern Tamás, a Pécsi Tudományegyetem kutatója a Kommentár című folyóirat legfrissebb számában dolgozta fel a Gripen-szagát. A projektnek számos gyengeségét bemutatja. Vegyük mi is sorra ezeket!
NATO-kompatibilitás. A Gripeneket nemcsak a hazai légtér védelmére vásároltuk, hanem a közös NATO-missziókban való részvételre is. Kern szerint azonban a NATO ódzkodik majd felajánlásunkat igénybe venni, mert bizalmatlan az eddig még a NATO-tagállamok egyikében sem hadrendbe állított Gripenekkel szemben. Csakhogy a szerző maga is elismeri, hogy a Gripenek „NATO-kompatibilisek”. Egyébként sem igazán a típus számít, a Lockheed-gyártotta F-16-osok és F-18-asok mellett a francia Mirage, Rafale vagy éppen európai összefogással gyártott Eurofighter 2000 is ellát NATO-feladatokat. Az igaz, hogy a Gripen eddig még nem volt „élesben” kipróbálva, de eddig egy brit katapult-meghibásodáson kívül más gondról nem tudni. Szentesi György védelmi szakértő szerint például a Gripen – elsősorban aerodinamikáját, számítástechnikáját, üzemben tartását tekintve – korszerűbb sugárhajtású vadászgép az F-16-osnál.
Túlvállalás. A 14 darab „magyar” Gripenből várhatóan 2010 őszén négyet felajánlunk a NATO-nak, tehát igencsak valószínű, hogy a tervezett 2010-hez képest csak 2011-ben vagy 2012-ben állhatnak majd a szövetség rendelkezésére. A gépek külföldi bevetését már az kétségessé teszi, hogy a magyar félnek kellene biztosítania a hozzá tartozó logisztikai rendszert, márpedig erre ma Magyarország képtelen. Ráadásul a pilótáknak nem lesz elég repült órájuk, a légi utántöltést sem gyakorolhatják. A NATO megelégedne a szárazföldi „expedíciós képességek fejlesztésével” – állítja Kern. Meglehet. De hol nyíltan, hol burkoltan a NATO (katonai) vezetése időnként szóvá teszi az „új tagállamok” visszafogottságát a közös ügyekben való részvételben. Ebben a helyzetben akár még jól is jöhet egy efféle felajánlás.
Túlköltés. A 2001-es első ügylet, majd az azt módosító 2003-as második mintegy háromszáz milliárd forint költséget jelent az államkasszának. A Medgyessy-kormány szerződésmódosítása 2016-ig tolta ki a teljesítést, bérlet helyett a gépek magyar tulajdonba kerülnek, a törlesztő „lízingrészletek” arányosabbak lettek (korábban az első három évben kellett volna a díj felét kifizetni), viszont a pótmegrendeléssel (légi utántöltés, fegyverzetkorszerűsítés) jelentősen nőttek a költségek. Ahogy ez már kis hazánkban lenni szokott, az első kontraktus az akkor ellenzékben lévő MSZP-nek, a második a most ellenzéki Fidesznek nem smakkol. Mindkét párt sokallja a költségeket és felesleges költésről beszél. Csakhogy a nemzetközi piacon a magyar Gripen-ügylet nem számít feltűnően zsíros biznisznek. Különösen úgy, hogy a beszerzést a svéd fél „levásárlási programmal” ellentételezi (a sokat emlegetett bűvszó az offset). Az Electrolux jászberényi és nyíregyházi beruházásai például – legalábbis részben – a Gripen-ügyletnek köszönhetőek. Ezzel együtt a 210 milliárd körüli repülőgép-beszerzés, illetve a hozzá kapcsolódó 80–90 milliárdos egyéb járulékos költségek (fegyverek, pilótaképzés, infrastruktúra) rendesen hazavágták a magyar büdzsét. Mert hiába az egyenletes részletfizetés, ha az európai költségvetési szabályok előírták, hogy a költségeket 2006-ban és tavaly kellett elszámolni. A kiadás mértékére mi sem jellemzőbb, mint hogy meghaladja az éves honvédelmi kiadásunkat. Kernnek abban biztosan igaza van, hogy ez tíz évre lehetetlenné teszi a Magyar Honvédség egyéb haditechnikai fejlesztéseit. Viszont úgy tudni, a magyar védelmi szakma (a katonai szakértők és a vezérkar) nem ellenezte túlságosan, sőt, szinte egyetemlegesen támogatta a beszerzést.
Miért hagyták, hogy így legyen? (Oldaltörés)
Légi bemutató Budapesten. Nem névre szóló© APPolitikai döntés született. Védelmi szakértők szerint politikai döntés született. De vajon születhetett-e más? Ha elfogadjuk, hogy a demokráciában a hadsereg civil kontroll (kormány, parlament, államfő) alatt áll, nem kell csodálkozni a beszerzési verdikt természetén. Ráadásul mindkét erős alternatíva (F-16 kontra Gripen) mellé számos érv felsorakoztatható. Érdekek, elfogultságok, szakmai rögeszmék persze mindkét oldalon tetten érhetők, de semmivel sem könnyebb „objektívan” dönteni a vadászgépek között, mint, mondjuk, a személyautó-piacon. Minőségi áruból mindkét területen hatalmas a túlkínálat. Az egyik kormány (legalábbis annak nemzetbiztonsági kabinetje) – vállalva döntése politikai kockázatát – 2001-ben az egyik lehetőség mellett tette le a garast. Két évvel később pedig a másik kormány kedvezőbb feltételeket akart elérni. Más kérdés, hogy helyesen tették-e a dolgukat, de dőreség számon kérni rajtuk döntésük politikai jellegét.
Alakulhatott volna persze másképpen is. Kern cikkéből is kiderül, hogy nemcsak az Orbán-kormány és a Fidesz (lásd még a fideszes „szenátorok” kínos lobbizását a Lockheed egyik vezetőjének budapesti nagyköveti kinevezéséért) változtatta meg eredeti álláspontját, de a szocialisták is, igaz, ők nem hónapok, hanem évek alatt. 1996–1997-ben a Horn-kormánynál még a Gripen tűnt befutónak. Ehhez képest a 2002-ben hatalomra kerülő Medgyessy Péter már arról tárgyalt svéd kollégájával, hogyan csinálhatná vissza az egy évvel korábban kötött üzletet. A stockholmi kormányfő azonban közölte, ő ebben nem illetékes. A szerződéstől való elállás állítólag hatvanmilliárdot kóstált volna, ami szép summa a nagy semmiért.
Lamentálhatunk azon is, hogy a pártok időről időre felmelegítik a Gripen-szerződéskötés és -módosítás anomáliáit, és „önös” politikai érdekeiket érvényesítik. Már ha tudják, de ez sem annyira egyszerű. Így nem hozott például se szenzációit, se megnyugvást a Vadai Ágnes elnökölte kormánybizottság jelentése, legalábbis nyílt jelentése sem. Ahogy kutyakomédiába fordult a projekt viselt dolgait vizsgáló parlamenti bizottságnak már a létrehozási kísérlete is. Csakhogy ez másutt sincs másképpen. Ausztriában például, ahol sokáig a Gripen számított az udvari beszállítónak, a konzervatív kormány váratlanul az Eurofightert választotta. Mire az akkor ellenzékben lévő szociáldemokraták a döntés felülvizsgálását követelték, ám kormányra kerülve (igaz, a néppárti kényszerházasságban vergődve) az SPÖ egyelőre nem tud szerződést bontani. Éppen azért hajt nagy erőkkel a korrupció bizonyítására, hogy fizetés nélkül hátrálhasson ki az üzletből.
A hazai sajtóban viszonylag kevés szó esik a nemzetközi összefüggésekről. Pedig azok sem másodlagosak. A friss NATO-tagállamokat a régi, fejlett hadiiparral rendelkező régiek az ezredforduló táján azzal fűtötték, hogy mindenképpen vásároljanak új vadászgépeket, mert az egykori szovjet MIG-gépek elavultak és alkatrészellátásuk nincs megoldva. Ezekből annyi biztosan igaz volt, hogy a koszovói beavatkozás miatt hűvösre fordult az orosz–nyugati viszony, ami legalábbis kétségessé tette a tervezhető hadiipari együttműködést. De a nyugati szirénhangok mögött nem nehéz felismerni a gyakran állami tulajdonú, piacéhes hadiipar lobbijainak érdekeit. Pedig a NATO európai haderőinél háromezer harcászati vadászgép áll szolgálatban, amiből ezer felesleges – emlékeztet Kern. A nyugati kormányok nem voltak szívbajosak, és nyíltan lobbiztak „termékeik” mellett. Napirenden voltak az amerikai, brit, svéd, francia stb. megkeresések. Amit persze az 1999-es NATO-csatlakozásig el lehetett hárítani költségvetési indokokkal, de később, amikor ráadásul figyelemreméltó lett a gazdasági növekedés, egyre nehezebb lehetett.
A nemzeti katonai stratégia hiánya. Kern szerint a magyar kormányok elsősorban azért döntöttek hibásan, mert „a politikai osztály a rendszerváltás után képtelennek bizonyult az együttgondolkodásra, a szakmai alapon nyugvó stratégiai döntések meghozatalára”. Mi nem vagyunk benne biztosak, hogy valamiféle nemzeti katonai stratégia – amelynek már kész az első nyilvános munkaanyaga – vagy valamiféle sokpárti megállapodás, kétharmados törvény vagy „védelempolitikai szakmázás” képes lenne az országot megóvni a hülye döntésektől. Ennek egyetlen garanciája lehetne: a nyilvánosság. Amire azonban jelenleg semmi esély, mert a legtöbb „főszabály”, törvényi rendelkezés nemzetbiztonsági vagy honvédelmi „érdekből” jogszerűen áthágható. A fegyverkereskedelmet, még a legálisat is, sajnos, világszerte körüllengi a titkolózás, így a külső szemlélő előtt többnyire rejtve marad, ami a maroknyi bennfentesnek értelmezhetővé teszi a megmagyarázhatatlan ügyleteket.
Ilyen lehetséges magyarázat a korrupció. Ezzel Kern Tamás nem igazán foglalkozik. Nem is csoda. Mert még a felderítésére hivatott intézmények is tehetetlenek. A Gripen gyártó cége résztulajdonosának, a brit BAE-nak a viselt dolgairól a világsajtó is írt, a svéd államügyész Prágában és Budapesten vizsgálódott, bizonytalan CIA-forrásokra hivatkozva a New York Times lepénzelt magyar pártokról cikkezett. A viszonyokról tanúskodik, hogy akár egy nagyoperettben is szerepet kaphatna a nyugat-magyarországi birtokán döntéshozókkal fácánozgató gróf, Alfons Mensdorff-Pouilly, de ő inkább fegyvercégeknek lobbizik; tevékenységét mostanában parlamenti vizsgálóbizottság és az ügyészség is megpróbálja értelmezni. Meglepne minket, ha sikerülne nekik.
Utólag hajlamosak vagyunk azt hinni, egyáltalán nem szorulunk rá a Gripenekre. Az is igaz, hogy a honvédelmi beruházások elsősorban a védelmi képességet erősítik. Nem olyan nagy baj, ha az efféle eszközöket rozsda marja és nem golyó lyuggatja. Ma már biztosan adottságként kell elfogadnunk a 14 korszerű vadászgépet, amely magas technológiát és – közvetve – beruházást hozott az országba. S ha már nem a szlovén utat választottuk, vagyis nem egy másik ország (náluk Olaszország) légiereje biztosítja légterünk védelmét, jó lenne legalább kiegyezni a környező NATO-tagállamokkal, és lemondani légterünk mindenáron való sérthetetlenségéről: működjünk együtt velük ésszerűen és költséghatékonyan. Meglepő lenne, ha így történne. Ha nem így lesz, az már biztosan nem a Gripen hibája.
