HVG: Az utóbbi időben sorra hullanak a jogvédők Csecsenföldön, egyikük, Natalja Esztemirova szoros kapcsolatban állt önökkel. Mi történik Oroszországban?
L. A.: Az utóbbi időben tényleg aggasztóvá vált a leszámolások gyakorisága. Bármilyen szörnyű is ezt mondani, már régen hozzászoktunk, hogy az újságírókat öldösik, aztán ahhoz is, hogy az ügyvédeket és a jogvédőket is. Ám a legutóbbi gyilkosság teljesen érthetetlen, az augusztus közepén férjével együtt elrabolt és kivégzett Zarema Szadulajeva tényleg csak azzal foglalkozott, hogy rokkant gyermekeknek igyekezett segítséget, illetve gyógykezelést szervezni. Csecsenföldön sok ilyen szervezet van, és eddig senki sem bántotta őket. Viszont Szadulajeva volt az egyetlen, aki megőrizte függetlenségét, és nem keresett kapcsolatot Ramzan Kadirov elnökkel. Ott olyan rendszer alakult ki, hogy csak az dolgozhat nyugodtan, aki állandóan hűségesküt tesz az elnöknek. De nem csak Csecsenföldön veszélyes az élet, nemrég a komi köztársaságban is eltűnt egy jogvédő, és több emberjogi szervezetnél egymást követik a házkutatások.
Ljudmilla AlekszejevaA Krím félszigeten lévő Jevpatoriában született jogvédő már fiatalon jót akart honfitársainak: a második világháború idején elvégzett egy nővértanfolyamot, és önként jelentkezett a frontra. A háborúból – ifjú kora miatt – végül kimaradt, 23 éves korára viszont elvégezte a moszkvai Lomonoszov Egyetem történész szakát. Monoton, ám biztos pályát kényszerült otthagyni, amikor 38 évesen jogvédelemmel kezdett foglalkozni: tudományos szerkesztő volt a Nauka nevű kiadónál. Kirúgták az állásából, de nem hunyászkodott meg: szamizdat kiadványokat szerkesztett, lakása az ellenzéki értelmiségiek egyik központjává vált. 1976-ban alapító tagja volt a Moszkvai Helsinki Csoportnak, majd – másfél évtizedes amerikai kitérő után – az egyesület vezetőjévé választották. „Valószínűleg nem érem meg, hogy Oroszország igazi jogállam legyen, de ez nem baj. Azokat viszont nagyon sajnálom, akik a legnagyobb sötétségben, Sztálin idején haltak meg” – vallja az egyebek mellett a francia becsületrenddel is kitüntetett, 82 éves Alekszejeva.HVG: Az is feltűnő, hogy az újságírók és jogvédők gyilkosait nem szokták megtalálni...
L. A.: Oroszországban Vlagyimir Putyin elnökségének, majd miniszterelnökségének tíz éve alatt a titkosszolgálatnál és a fegyveres erőknél szolgáló szilovikok sosem látott hatalomra tettek szert, és azt csinálnak, amit akarnak. Putyin híres hatalmi vertikuma azt jelenti, hogy a saját szintjén mindenki maga dönthet, ki ellen akar eljárást indítani, végső esetben kit akar megfélemlíteni vagy megölni. Ha viszont egy magasabb rangú rendőr részegen elüt egy gyalogost, valakik azonnal a baleset helyszínére érkeznek, kicserélik a rendszámot, a bűnös pedig elmegy, és később letagadja, hogy ott volt. Ez annyiszor megtörtént már, hogy – még ha nehéz is elhinni – valószínűleg külön eljárás van a nyomok eltüntetésére. Míg egy normális államban a közhivatalt ellátó emberekre keményebb szabályok vonatkoznak, itt pont fordítva van. Nem csoda, hogy ennyi bűncselekmény történik: ha valakinél fegyver van, és tudja, hogy büntetlenül használhatja, akkor az a fegyver el is fog dördülni. A hatalom teljesen ellenőrzése alá vonta az ügyészséget és a rendőrséget. A bírók többsége ugyan becsületesen végzi a dolgát, de a hatalmat vagy a befolyásosokat érintő ügyeket mindig az a két-három bíró kapja meg, akiről tudni lehet, hogy a megbízók javára dönt majd. Ez azt jelenti, hogy Oroszországban nem lehet diadalmaskodni a hatalommal szemben.
HVG: Putyin a felelős ezért?
L. A.: Biztos, hogy fontos szerepet játszott e rendszer kiépítésében. De ha Putyin például az Egyesült Államok elnöke vagy Németország kancellárja lenne, nem merne így viselkedni: az erős civil társadalom megakadályozná ebben. Viszont nálunk még gyengék és tapasztalatlanok a civilek, s nagyon erős és szemtelen bürokraták állnak velük szemben. Állandó nyomás alatt vagyunk; ahhoz, hogy valaki normális polgárként viselkedjen, nagy adag bátorságra van szükség. Márpedig a hősök százalékos aránya nálunk sem nagyobb, mint máshol, így a hatalom egyelőre előnyben van.
HVG: Nem félti az életét, jól tud aludni?
L. A.: Nekem a többi jogvédőnél könnyebb a helyzetem, hiszen elmúltam 82 éves és én sem fogok örökké élni. Meggyőztem magam, hogy sokkal jobban járok, ha lelőnek, mint ha agyvérzést kapnék, és öt évig magatehetetlenül élnék. A fiatalabbaknak nehezebb. Azt hiszem, több lenne a jogvédő, ha nem lennénk ekkora veszélyben.
HVG: Ismer olyanokat, akik a fenyegetések hatására fordultak el a jogvédelemtől?
L. A.: A saját és a környezetemben lévők tapasztalata alapján azt hiszem, a jogvédő munka egy idő után olyanná válik, mint a kábítószer. Az ember vagy a legelején menekül el a többi ember panasza elől, vagy örökre itt ragad. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek rémálmai, vagy az utcán sétálva nem fordul vissza, hogy követik-e.
HVG: A szovjet időkben sem volt éppen könnyű védeni az emberi jogokat. Hogyan lett aktivista?
L. A.: Közel negyvenéves voltam, amikor letartóztatták író barátomat, Julij Danyielt, és ezzel az események középpontjába kerültem. Nem úgy viselkedtünk ugyanis, mint ahogy azt a szovjet emberektől elvárták: ahelyett, hogy megijedtünk és szétszaladtunk volna, leveleket írtunk és tiltakoztunk a szólásszabadság megsértése miatt. Akkor nem gondoltuk, hogy ez jogvédelem, egyszerűen csak a barátunkat akartuk megóvni. Viszont az első pillanattól fogva éreztem, ez az, amit csinálni akarok. Hamarosan mások is jöttek, hogy megosszák velünk a gondjaikat. Korábban nem találtam a helyemet: mindig is érdekeltek a társadalom ügyei, de nem akartam a kommunista párt révén nyomulni. Ahogy megkezdődtek a házkutatások és a kihallgatások, és megkaptam az első fenyegetéseket, rögtön elmúltak a komplexusaim, és kiegyensúlyozott emberré váltam.
HVG: Hogyan úszta meg a börtönt?
L. A.: Szerencsém volt. Második férjem, aki még egyetemistaként leült öt évet egy szovjet lágerben, folyton azt hajtogatta: a börtön nem nőknek való. Arra biztatott, hogy menjünk el a Szovjetunióból. Ez akkor furcsa ötletnek tűnt, hiszen mi oroszok voltunk, a távozást pedig csak az Izraelbe tartó zsidóknak engedélyezték. Aztán a KGB 1973-ban figyelmeztetett, hogy hamarosan börtönbe kerülök, ha nem fogom be a számat. Én ugyan készen álltam a börtönre – úgy véltem, ahogy a környezetemben lévők, úgy én is túlélem majd a tábort –, ám végül a fiam miatt 1977-ben úgy döntöttünk, mégis elmegyünk.
HVG: Hogyan sikerült disszidálni?
L. A.: Egy ismerősöm küldött Izraelből egy levelet, miszerint másod-unokatestvérek vagyunk. Persze ez hazugság volt, de a hatóságok valószínűleg nem akartak nemzetközi botrányt a letartóztatással – 1976 óta alapító tagja voltam a Helsinki Bizottságnak. Úgy csináltak, mintha elhinnék, hogy zsidók vagyunk, és 1977-ben azonnal kiengedtek minket Izraelbe. Persze nem oda mentünk, hanem az Egyesült Államokba. Ott is szerencsém volt, mert én lettem a Helsinki Bizottság nemzetközi képviselője, s amikor megkezdődött a szovjet ellenzékiek letartóztatása, én szerveztem meg a kiszabadításukat követelő kampányokat.
HVG: És miért jött vissza?
L. A.: Jól éreztem magam Amerikában, de azt akartam, hogy a hazámban is tiszteljék az emberi jogokat. 1990-ben engedélyezték, hogy Moszkvába látogassak, 1993-ban pedig végleg visszajöttünk. Nagyon sokat segített, amit Amerikában tanultam: 1996-ban megválasztottak a Helsinki Bizottság elnökévé, s az amerikai tapasztalatok alapján szerveztem meg az itteni csoportot, hogy képes legyen a hatékony működésre.
HVG: Mennyire volt más a jogvédők munkája az egykori Szovjetunióban, mint a mai Oroszországban?
L. A.: A Szovjetunióban először mindent meg kellett beszélni a családdal: két-három évig tartó munka után ugyanis az ember szinte biztosan börtönbe került, s a családtagoknak is vállalniuk kellett ennek következményeit. Most nem fenyegetnek bennünket börtönnel, viszont előfordulhat, hogy valamelyikünket lelövik. A szovjet időkben leültettek, de nem nagyon ölettek. Az is különbség, hogy most sokkal többet dolgozunk. A Szovjetunióban ugyan jogvédőnek neveztük magunkat, ám a valóságban még magunkat sem tudtuk megvédeni a börtöntől és egyéb kellemetlenségektől. Akkor inkább felvilágosító munkát végeztünk, most viszont konkrét jogvédelmet biztosítunk – a törvényellenesen elvett jogosítványok visszaszerzésétől a politikai okokból zaklatottak védelméig –, és vannak sikereink is, bár egyre ritkábban. A kilencvenes években tíz esetből ötben diadalmaskodtunk – egy jogállamban mind a tíz ügyet megnyertük volna –, mostanában viszont már csak 2-3-ban.
HVG: Pesszimista?
L. A.: Kelet- és Közép-Európa is a Nyugat mögött jár, mi pedig az előbbi mögött kullogunk. De jóval Kína és Vietnam előtt, úgyhogy földrajzilag minden a helyén van. Rövid távon pesszimista vagyok, nem tudom ugyanis, ki mondja meg Putyinnak, hogy lejárt az ideje. A jelenlegi miniszterelnök addig volt sikeres, amíg magas volt az olajár, most viszont hibát hibára halmoz. Oroszország gyakorlatilag szövetséges nélkül maradt a világban. Hosszabb távon azonban bízom a változásban: 10-15 év múlva elérünk arra a színvonalra, amin ma egy átlagos demokratikus állam áll.
NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA
