„Miként a napfényt tartják a legjobb fertőtlenítőszernek, az elektromos fény a leghatékonyabb rendőr” – írta az amerikai jogbölcselet egyik legtekintélyesebb személyisége, Louis Brandeis 1914-ben, két évvel azelőtt, hogy az USA főbírói közé választották. A liberális jogtudós elsősorban a szólásszabadság és a magánélet védelme, a „privacy” szószólójaként vált ismertté. Nem kell sokat találgatni ahhoz, hogy az olvasó rájöjjön, a villanyfény nem pusztán a közvilágítást jelenti, hanem általában a nyilvánosság erejét. Más emberek pénze címen írt művében a villanyfényre vonatkozó mondat éppen azt a gondolatot követi, amely szerint a társadalmi és gazdasági bajok orvoslásának egyik legfontosabb eszköze a nyilvánosság.
P. Gábort tavaly februárban 3,6 millió forint pénzbüntetésre ítélték különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés, gyakorlatilag a Postabank tönkretétele miatt. A személyiségi jogok félreértelmezői szerint ezt így lehetne „politikailag korrekt” módon leírni, hisz akit mindössze pénzbüntetéssel sújtanak, annak bűnösségét több mint egy év elteltével már nem ildomos teljes névvel emlegetni. Csakhogy Princz Gábor személye újra és újra felbukkan, múlt hét elején például abban a perben, amelyben a felperes magyar állam végleg és visszavonhatatlanul elbukta 50 milliárd forintos követelését, valamint még egymilliárd forint perköltséget is ki kell fizetnie a győzteseknek, elsősorban a Deloitte könyvvizsgáló cégnek.
Az egy évtizeden át zajló per szinte minden mozzanatától sikeresen távol tartották a nyilvánosságot, hiába tiltakozott a zárt tárgyalások ellen több újságíró is, arra hivatkozva, hogy állami kártérítési követelésről, végső soron a költségvetés milliárdjairól van szó. A felek által hangoztatott üzleti titok erősebbnek bizonyult. Az eljáró bíróságok nem vállalták azt a kényelmetlenséget sem, hogy a tárgyalásoknak csak azokat a feltehetőleg rövidke szakaszait nyilvánítsák zárttá, ahol valóban szó esett bármifajta titokról, hisz mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb mindenestől elhajtani a kíváncsi állampolgárokat.
Így azután csak a perfolyam legvégén, a Legfelsőbb Bíróságon (LB) – ahol már nem korlátozták a nyilvánosságot – derült ki legalább egy-két apró részletből, mi vezethetett az állam súlyos vereségéhez. Az LB hivatalos közleménye szerint elsősorban az, hogy a felperes, vagyis az állam képviselője a követelés elbírálásához szükséges szakértői bizonyítás előterjesztését „gyakorlatilag megtagadta”. Vagyis olyan lépést tett, aminek következtében érdemben nem is lehetett vizsgálni, hogy a Postabank összeomlása okozta, eredetileg 171 milliárd forintosra taksált kárból mennyiért felelnek a könyvvizsgálók. Ez pedig elkerülhetetlenül vezetett a pervesztéshez.
Transzparens közéletet a nyilvánosság önmagában nem teremthet, de a közügyek intézését indokolatlanul zárt ajtók mögé szorítva esély sincs jogállam működtetésére. Hosszan sorolhatóak a példák: újságírók ellen indított és az állam szempontjából rendre elbukott államtitok-sértési ügyek, vagy éppen a kecskeméti Varga Miklós bíró esete, aki felszámolóknak tett „szívességeket”, és bezsebelte a „viszonszívességeket”, mégis formálisan bűntelen, s minderről nem is lenne szabad tudnia a közvéleménynek. A Medgyessy-kormány egyik első, a nyilvánosságot érintő döntése volt, hogy megszüntette az újságírók és a tudományos kutatók iratbetekintési jogát a bírósági aktákba, így már utólag sem rekonstruálható egy-egy eljárás pontos menete. Pedig ha csak a fele igaz lesz annak az elszámoltatási fogadkozásnak, amivel a Fidesz kampányol, minden korábbinál fontosabb lehet a nyilvánosság ellenőrző szerepe. Akár az utóbbi nyolc év titkosítóinak esetleges pereiben is, nehogy ők essenek zárt tárgyalásokon hatalmi önkény áldozataivá.
FAHIDI GERGELY
(A szerző a HVG munkatársa)
