Megalapozatlan, történelmi tévedésektől hemzsegő, felületes. E szavakkal kommentálták a magyar történészek azt az ilyen perekben szokatlanul kurta, 16 oldalas keresetet, amelyet 95 – Izraelben, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Brazíliában és Magyarországon élő – egykori deportált és leszármazottai nyújtottak be a múlt héten a Magyar Államvasutak Zrt. ellen egy chicagói bíróságon. A felperesek – állításuk szerint kilencévnyi kutatómunka után – úgy találták, hogy a MÁV jogelődje, a Magyar Királyi Államvasutak „gyalázatos és buzgó módon részt vett a népirtásban”. A keresetlevél szerint 1944-ben a társaság 437 ezer zsidó származású magyar állampolgár elpusztításában segédkezett azzal, hogy az auschwitzi gázkamrákig szállította őket, alkalmazottai pedig útközben kifosztották az „utasokat”, sőt többüket meg is ölték.
„A MÁV csak az országhatárokon belüli gyűjtőtáborokba szállította a zsidókat, akiket a német és a francia vasúttársaságok vagonjaiban vittek tovább Auschwitzba. A tudvalevőleg fegyvertelen magyar vasutasok rablással és gyilkossággal való megvádolása pedig szakmai nonszensz, azt semmilyen korabeli visszaemlékezés nem támasztja alá” – értékelte sommásan a HVG kérdésére a keresetet a holokausztkérdésben amúgy a felelősségek határozott kimondását pártoló Karsai László történész. Az összességében 1800 milliárd forintnyi kártérítést követelő beadvány elutasításra számíthat – tette hozzá –, ahogyan erre a sorsra jutott a jóval megalapozottabb franciaországi per is.
A nemzeti vasúttársaságok az új évezredben többfelé is célkeresztbe kerültek. 2005 szeptemberében a Holland Vasutak elnöke, Aad Veenman – némileg elébe menve az eseményeknek – nyilvánosan kért bocsánatot, amiért szerelvényeiken annak idején 105 ezer zsidót szállítottak haláltáborokba. A múlt hónapban pedig lengyel holokauszttúlélők nyújtották be számlájukat a német vasútnak, azt kihasználva, hogy az őket egykor deportáló Reichsbahn jogutódja Lengyelországban is indít járatokat. A legnagyobb vihart azonban a francia vasúttársaság, az SNCF elleni, több mint fél évtizeden át zajló fordulatos kártérítésiper-sorozat kavarta (HVG, 2007. február 17.).
A franciaországi ügy 2001-ben kezdődött. Georges Lipietz egykori bányamérnök néhány rokonával összefogva keresetet nyújtott be az állam és az SNCF ellen, amiért 1944 májusában másfél napos marhavagonos utazást követően bő három hónapot kényszerültek eltölteni a Párizs melletti Drancy gyűjtőgettójában. A felperesek – 75 ezer sorstársukkal ellentétben – a felszabadulásig valahogy elkerülték, hogy feltegyék őket egy Auschwitzba induló halálvonatra, ám az internálás és az odautazás során átélt viszontagságokra hivatkozva kártérítést követeltek. Első fokon, 2006 nyarán, a toulouse-i közigazgatási bíróság – kimondva az állam és az SNCF felelősségét – meg is ítélt nekik összesen 62 ezer eurót (akkor mintegy 16 millió forintot).
A próbaper sikerét látva az időközben elhunyt Lipietz lánya, Hélene (mellesleg Ile-de-France régiós tanácsának zöld párti tagja) a blogján más érintetteket is pénzügyi instrukciókkal próbált ellátni. Sokakat kiakasztó kárpótlási számtana szerint egy „30 órás, embertelen körülmények közötti utazásért” például 5 ezer eurót javasolt kérni az SNCF-től, minden internálásban töltött hónapért 3500-at az államtól. Ha pedig valakinek a rokona valamelyik náci haláltáborban pusztult el, 150 ezer eurós fájdalomdíjat is elképzelhetőnek tartott. Tanácsain felbuzdulva közel kétezren kopogtattak kártérítési igénnyel a vasúttársaság ajtaján, az SNCF ugyanakkor fellebbviteli bíróságon támadta meg az elsőfokú ítéletet.
A felszikrázott szakmai vitába mindkét oldalon ügyvédek és történészek is bekapcsolódtak. A felperesek képviselői elsősorban azt vetették az SNCF egykori vezetői szemére, hogy „szolgálati vétséget” követtek el, amikor nem tiltakoztak vagy legalább nem emeltek kifogást az ominózus szerelvények indítása ellen, s így részesei lettek az emberiség elleni bűnöknek. A vádpontok között szerepelt az is, hogy nem biztosítottak emberi körülményeket az „utasoknak”. Az SNCF táborának egyik harcos képviselője, a családja révén maga is érintett Annette Wieviorka francia holokausztkutató viszont nehezményezte, hogy a „szolgálati vétség” kategóriájával az eljáró bíróság egy addig ismeretlen büntetőjogi fogalmat engedett be a holokauszttal foglalkozó perek érvrendszerébe. Ráadásul egymástól független szereplőkként kezelte a francia államot és az SNCF-et, holott utóbbi az állami (köz)szolgáltatás részeként maga is csak egy „fogaskerék volt a végső megoldás gépezetében”. A vasútvonalak ugyanis 1940 júniusától teljes mértékben a német katonai vagy rendőri erők ellenőrzése, illetve a kollaboráns vichyi rezsim irányítása alá kerültek.
A bíróságnak arra az okfejtésére, hogy az áru- vagy állatszállításra használt vagonokban átéltek „maradandó lelki sérüléseket” okoztak a felpereseknek, az SNCF és a maga mellé állított történészek kiemelték: a vasutasoknak nem állt módjukban a deportáltak szállítási körülményein változtatni. Az első, 1942-es transzporthoz használt harmadosztályú vagonok azonnali lecseréléséről például Adolf Eichmann stábjának teljhatalmú franciaországi rezidense, Theodor Dannecker SS-százados döntött, ahogy arról is, hogy a vasutasok indulás előtt ne adhassanak be a vagonokba vizet és élelmet – később már a vonatok 100 méteres körzetébe se engedték őket.
A felperesek erős aduja volt a perben az a tény, hogy az SNCF az ország felszabadítása után, ráadásul késedelmi kamatokkal fenyegetőzve kiszámlázta az államnak a deportálások költségeit – harmadosztályú tarifával. E súlyos vádra az SNCF elnök-vezérigazgatója csak kitérő választ tudott adni, míg Wieviorka azzal vágott vissza, hogy legalább annyira botrányos lenne, ha a vasút nem követelte volna kiadásainak megtérítését, „hiszen ez azt jelentené, hogy az ellenállók és a zsidók deportálása karitatív tevékenységnek számított”.
Másodfokon, 2007 áprilisában a bordeaux-i közigazgatási fellebbviteli bíróság az SNCF-nek adott igazat, elismerve, hogy a vasúttársaságnak a deportálások során semmiféle „döntési autonómiája” nem volt. Lipietzék erre a közigazgatási ügyekben legfőbb tekintélynek számító államtanácshoz fordultak, ám az 2007 decemberében a bordeaux-i másodfokú ítéletet erősítette meg, kijelentve: igazukat legfeljebb polgári vagy büntetőper keretében kereshetik. A felperesek azonban azért kezdték közigazgatási szinten, mert ott nincs harmincéves elévülési idő. A Lipietz család utolsó reménye az maradt, hogy egy másik perben az államtanácsnak arról kellett döntenie, vajon elévülhet-e a francia állam felelőssége. A tekintélyes testület épp egy évvel ezelőtt mondta ki: a francia állam felelőssége a deportálásokban egyértelműen megállapítható, az ezzel okozott sérelmeket azonban a korábbi kárpótlásokkal már helyrehozta.
ILLÉNYI BALÁZS
