A magyar gazdaság az elmúlt három évben nem közeledett az uniós átlaghoz, Csehország és Szlovákia után tavaly már valószínűleg Lengyelország is lehagyta – állapítja meg a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) új tanulmánya. A viszonyítás alapja az egy főre jutó GDP-nek a nemzeti valuta vásárlóerejét figyelembe véve számított mutatója (lásd grafikonunkat). A lemaradás oka az, hogy 2006–2008 között a főleg adóemelésekre építő költségvetési kiigazítás valósággal lenullázta, utána pedig a nemzetközi válság mínuszba vitte a gazdasági növekedést. Az OECD kutatói – Pierre Beynet csoportvezető, valamint Molnár Margit és Colin Forthun elemzők – azt vizsgálták, miképp kerülhet ismét felzárkózó pályára a magyar gazdaság.
A válság időszakában a magyar kormány és a jegybank eredményes politikát folytatott a befektetői bizalom visszaszerzése érdekében – hangsúlyozták budapesti tájékoztatójukon, hozzátéve, a költségvetési szigort eztán is fenn kell tartani. Ehhez további szerkezeti reformokra van szükség, mert a Bajnai-kormány egyensúlyjavító döntései közül több – például a bérbefagyasztás a kormányzati szektorban vagy a közpénzből finanszírozott beruházások visszafogása – csak időleges hatású. A gazdaság fenntartható és felzárkózó pályára állításához a tanulmány ajánlásokat is megfogalmaz, függetlenül attól, hogy a honi politikában akad-e rájuk vevő. A szerzők még attól sem riadnak vissza, hogy a népszavazással megbuktatott tandíj és vizitdíj mellett érveljenek.
A fő ellenség a szemükben a Magyarország regionális versenytársaihoz viszonyítva túlméretezett, túladóztató és túlzottan eladósodott állam, amely az önkormányzati szektort is beleértve csaknem minden ötödik munkavállalót foglalkoztat. Az államapparátus karcsúsítása a 2006-os költségvetési kiigazítással elkezdődött ugyan, de a válság kirobbanása után Gyurcsány Ferenc – még miniszterelnökként – úgy döntött, leáll vele, nehogy a kormány maga növelje az állástalanok számát. Sőt az Út a munkához program keretében mintegy százezren jutottak hosszabb-rövidebb időre fizetéssel is járó elfoglaltsághoz – közpénzekből. Az államapparátus további szűkítését az OECD elkerülhetetlennek tartja, és ez – ha nem is ugyanilyen szóhasználattal, hanem a bürokrácia csökkentéseként – sarkalatos pontja a Fidesz gazdasági programjának is. További 10–30 százalékos megtakarításra lát lehetőséget az OECD az állami feladatok kiszervezésével, megjegyezve, hogy annak átláthatóan, versenyeztetéssel kell történnie. Bár az elemzőknek vannak aggályaik: idézik a Transparency Internationalt, amely a Közbeszerzések Tanácsa 2009 tavaszán készített, nem publikált tanulmányára hivatkozva úgy véli, a közbeszerzések fele korrupt.
Magyarország versenyképessége már a válság előtt is romlott, állapítja meg az elemzés, amely méltányolja, hogy a növekedés serkentése érdekében a kormány csökkentette a foglalkoztatást terhelő adókat. Azt sem kifogásolják a szerzők, hogy az emiatt kieső adó- és járulékbevételeket a kormány a forgalmi jellegű adók növelésével, illetve a vagyonadó bevezetésével ellensúlyozta – nem véve tudomást róla, hogy az ingatlanadót az Alkotmánybíróság kilőtte. Olyannyira nem, hogy a foglalkoztatást terhelő adók további mérséklését szorgalmazzák, egyebek mellett épp a vagyoni jellegű adók növelése árán. Ám a kormányzásra készülő Fidesz momentán hallani sem akar erről.Indokoltnak tartja a tanulmány a gyermekgondozási segély idejének csökkentését is háromról két évre, mivel a korábbi, nagyvonalúnak minősített támogatás hosszas távolmaradást jelentett a munkahelytől, és hozzájárulhatott ahhoz, hogy a nők kiszoruljanak a munkaerőpiacról. A nők alacsony foglalkoztatását látva a szerzők szerint további szigorításnak is volna még helye, de csak a részmunkaidős és az otthoni munkavégzés lehetőségének javításával, a gyermekgondozó hálózat erősítésével. A Fidesz viszont ismét három évre emelné a gyest, ugyanakkor azt ígéri, tíz év alatt egymillió új munkahelyet hoz létre.
Értetlenkedik az OECD a bonyolult és túlméretezett közigazgatáson, amelynek három szintje – a több mint 3 ezer külön önkormányzatot is beleértve – az elit klubon belül a legkevésbé hatékony. A regionális reform kísérlete azonban 2006-ban elvérzett, nem jött össze a szükséges kétharmados támogatás. Az egyik kormányzati pótmegoldást, a kis iskolák összevonását azonban az OECD kifejezetten bátorítja, azzal érvelve mellette, hogy sok kistelepülésen nincs lehetőség jó színvonalú oktatásra. A koncentrációt az MSZP politikusai csak félszívvel vállalták, a Fidesz pedig mereven elutasította, csupán az MDF kormányfőjelöltje, Bokros Lajos vélekedik úgy, hogy erősebb érv szól a jobb minőségű oktatás, mint a helyben tanulás joga mellett. Magyarországon túl sok a tanár, akik viszonylag kis óraszámban oktatnak, viszont keveset is keresnek – hangsúlyozzák a szerzők, akik az aránytalanságok orvoslása érdekében a tanári karok megrostálását sem elleneznék. Utóbbi momentum a Fidesz oktatáspolitikusainak nyilatkozataiban is felbukkan, minőségi kritériumokhoz kötve a tanárok továbbfoglalkoztatását.
Méltányolta az OECD a Bajnai-kormány nyugdíjreformját, beleértve a 13. havi illetmény visszavonását, az inflációhoz igazodó szisztémára való átállást és a korhatáremelést is, mert ezekkel javított a rendszer hosszú távú fenntarthatóságán. E korrekciók nélkül a társadalom elöregedése következtében a nyugdíjkiadások 2050-re a GDP 17,3 százalékára nőttek volna a mai, csaknem 11 százalékról, így viszont az ellátmány a GDP 13,3 százalékát fogja majd igényelni. Az ajánlások között továbbra is szerepel, hogy a várható élettartam emelkedésével a korhatárt növelni kell. Ezzel szemben Orbán Viktor a napokban azt nyilatkozta, hogy erre semmi szükség, mivel a mai modell még harminc évig működőképes. Egybevág viszont a véleménye az OECD-ajánlással és a mai főszabállyal: a cél a nyugdíjak reálértékének megőrzése.
Erős bírálatot kapott ugyanakkor a honi egészségügy. A várható élettartam a férfiak esetében a legalacsonyabb, a nők esetében a második legalacsonyabb az OECD-tagállamok között. Az egészségügyi közkiadások alatta maradnak az OECD-átlagnak, a magánkiadások viszont, a hálapénzt is beleértve, a legnagyobbak, elérik az ágazati kassza 30 százalékát – összegzik a szerzők. Ebből adódóan az állami és magánbiztosítás elegyének kialakítását, a hálapénz visszaszorítását, egyúttal vizitdíjszerű legalizálását ajánlják: szerintük a betegek hozzájárulása a kezelési költségekhez némi korlátozást jelentene a kapacitások túlzott igénybevétele ellen. Erre a modellre egyetlen magyar politikus hajlik, Bokros Lajos, aki a vizitdíjat megszüntető 2008. márciusi népszavazás ellenére is kitart a versenyelven szerveződő több-biztosítós modell mellett. Vele szemben Orbán Viktor a minap egyszerűen csak több bért ígért az egészségügyben dolgozóknak, hogy fizetségük legyen versenyképes a külföldi ajánlatokkal.
Bár a statisztika azt mutatja, hogy Magyarországon minden választási évben jócskán megugrik az államháztartás hiánya, Pierre Beynet az idén nem számít nagy kilengésre: a deficitet az OECD a kormány által prognosztizált 3,8 százaléknál kissé nagyobbra, 4,1 százalékra tippeli. Az elemzők fegyelmező hatásúnak tartják a hiány mértékét több évre előre korlátozó „plafontörvényt”, ám azt is megjegyzik, hogy az nem alkotmányos erejű jogszabály. Tény, hogy a Fidesz – bár másfél évig tárgyalt róla – végül nem szavazta meg. A törvény egyszerű többséggel megváltoztatható – utalnak a szerzők arra, hogy a tartósan fenntartható fiskális politikához ennél erősebb garanciára volna szükség.
FARKAS ZOLTÁN
