Nyugat-Ukrajnában szabadságharcosnak, Keleten pedig tömeggyilkos náci kollaboránsnak, jobb esetben terroristának tartják a 101 évvel ezelőtt született Sztepan Banderát, az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egykori parancsnokát. Az államfői székből néhány hete kiszavazott Viktor Juscsenko elnök által nemzeti hősnek nyilvánított Bandera életrajza mindkét fél számára bőséges muníciót ad.
A görög katolikus papi családból származó leendő népvezér már fiatal korában serényen robbantgatta ellenségeit, akkor éppen a lengyel katonákat, illetve politikusokat. 1934-ben halálbüntetést kapott, majd miután ezt életfogytiglani börtönre enyhítették, Nyugat-Lengyelország 1939-es német megszállásáig rács mögött maradt. Ám az először szabadítókként üdvözölt németekkel is hamarosan meggyűlt a baja, a náciknak ugyanis nem volt szükségük a Bandera által 1941. június 30-án kikiáltott önálló ukrán államra. A viszony olyannyira elmérgesedett, hogy a nacionalista vezért 1942-ben a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolták, míg két testvérét Auschwitzba – ahol lengyel fogolytársaik végeztek velük.
Bandera a keleti front összeomlása után visszatérhetett hazájába, hogy harcoljon az előretörő szovjet csapatok ellen. A partizánháborút az UPA még Hitlerék kapitulációja után is folytatta, egészen 1950-ig. A szabadságharc mellett ugyanakkor az UPA több tömeggyilkosságban és pogromokban is részt vett; az áldozatok között tízezerszámra akadtak lengyelek, oroszok, zsidók és kisebb számban magyarok is. (Miközben 1943 végén az UPA titkos szövetséget kötött az ugyancsak a szovjetek ellen harcoló magyar hadsereggel – HVG, 2010. január 23.) Bár az öt-hat éve feltámasztott Bandera-kultuszt az ukrán nemzeti érzés erősítésére használni akaró Juscsenko és hívei sorra állnak elő azokkal az egykori szovjet titkosszolgálati irattárakból származó állítólagos dokumentumokkal, melyek szerint az UPA kezéhez nem tapad civilek vére, független kutatók számára nem kérdés, hogy Banderáék részt vettek néhány tömeggyilkosságban. Köztük az 1941-es lembergiekben, amelyekben több hullámban több mint tízezer lengyelt, zsidót, illetve ukránt mészároltak le. Banderát 1959-ben a szovjet titkosszolgálat ölette meg, miután a Németországba menekült nacionalista vezér nem hagyott fel a Moszkva-ellenes agitációval.
Komoly érzelmi hullámokat kelt a nacionalista szerb Radikális Párt (SZRSZ) szellemi atyjaként számon tartott Dragoljub Mihajlovics egykori csetnikvezér megítélése is. A sok tekintetben Banderáéhoz hasonló pályát befutott tábornok Jugoszlávia 1941. áprilisi kapitulációja után hozta létre saját csetnikalakulatait, ám ahelyett, hogy a német és olasz erők ellen harcolt volna, ő a jugoszláv partizánoknak üzent hadat.
A „Csicsa Drazsaként”, azaz Drazsa bácsiként emlegetett csetnikvezér azzal lopta be magát a hosszú ideig a legnagyobb ellenzéki pártként számon tartott SZRSZ-hívek szívébe, hogy már hat évtizeddel a délszláv válság kezdete előtt Nagy-Szerbia megteremtését tűzte zászlajára. Boszniában és Horvátországban több mint százezer muszlim, illetve horvát polgári személyt mészároltak le emberei a cél érdekében. A királypárti csetnikek közben néha a németeket is megtámadták, és folyamatosan segítették a Szerbia fölött lezuhant amerikai és brit pilótákat, ám nem voltak hajlandóak összefogni a későbbi jugoszláv vezetővel, Joszip Broz Titóval, mert az szerintük a megszállók elleni nyílt harccal lángba akarta borítani Jugoszlávia valamennyi városát. A Jugoszlávia szétesése idején ismét szalonképessé vált Mihajlovics megítélését bonyolítja, hogy Titóék 1946-ban kivégezték őt, az Egyesült Államok azonban – titkos utasításban, hogy Titót meg ne sértse – halála után két évvel magas rangú kitüntetést adott neki a több száz amerikai pilóta megmentéséért. A csetnikmozgalom örökösei egyébként egy miniszter erejéig az EU-integrációt szorgalmazó jelenlegi belgrádi kormányban is helyet kaptak: Szrgyan Szrecskovics diaszpóraügyi miniszter a royalista és nacionalista Szerb Megújhodási Mozgalmat képviseli.
A szomszédos Horvátország szélsőséges nacionalistái Ante Pavelic, a második világháborús Független Horvát Állam élén álló „nemzetvezető” emlékét szeretnék tisztára mosni. Igaz, míg a csetnikjelképeket úton-útfélen árulják Belgrádban, a pavelici hagyományokat legfeljebb a 3-5 százalékon billegő Horvát Jogpárt tagjai, illetve a szélsőjobbhoz köthető szurkolói csoportok ápolják. De a hivatalosan betiltott usztasajelképekkel a Pavelicot többször is éltető, előbb katonaként, majd zenészként ismertté vált Marko Petrovic Thompson koncertjein is lehet találkozni: a nézők Za dom – spremni!, azaz a magyar nyilaskeresztesek által használt „kitartás” köszöntés horvát változatával üdvözlik egymást, a pavelici idők zászlaját lobogtatva.
A magyarországi árpádsávosvitához – hány vörös-fehér sávból álljon a lobogó – hasonló konfliktus Horvátországban is kialakult. Ennek alapja, hogy az usztasák maguk is használták az ősrégi horvát jelképnek számító vörös-fehér „sakktáblát”, ám az ő változatuk a bal felső sarokban fehér kockával indított, nem pedig vörössel, mint a szalonképes állami címer.
A független Horvátország első elnöke, Franjo Tudjman 1996-ban ugyan felvetette az 1959-ben – valószínűleg egy jugoszláv titkos ügynök által kilőtt lövedékkel a gerincében – Madridban meghalt egykori államfő hamvainak hazahozatalát, ám az ötletet otthon és külföldön is heves ellenkezés fogadta. Tény, hogy a délszláv válság idején sokan azzal vádolták Tudjman elnököt, hogy be akarja teljesíteni az usztasavezér egykori utasítását, miszerint a szerbek harmadát meg kell ölni, harmadát át kell téríteni a katolikus hitre, a többit pedig el kell űzni a horvát területekről. A főusztasa sokak által kívánt rehabilitálását máig akadályozza, hogy Pavelic – Mihajloviccsal ellentétben – sose szállt szembe a németekkel, sőt néha még a németek is túlzottnak tartották az emberei által elkövetett kegyetlenkedéseket.
A Balkánhoz hasonlóan a balti államoknak is megvannak a maguk tömeggyilkos „hősei”: lett és észt Waffen-SS alakulatok, valamint a részben ugyanazzal az emberállománnyal tevékenykedő Erdei Testvériség mozgalom. A nacionalisták szerint a hírhedt egységek a szovjet elnyomók ellen harcoltak, és nem követtek el háborús bűncselekményeket, míg az orosz történészek szerint a németekkel szövetségben lévő észtek és lettek – SS-katonaként vagy egyszerű felkelőként – részt vettek az oroszok és zsidók elleni pogromszerű támadásokban. Erre a baltiak rendre azzal vágnak vissza, hogy az észt és lett SS-egységek tagjainak többségét erőszakkal sorozták be, ám ennek fényében elég furcsa, hogy az egyenruhájukra immár büszke veteránok a mai napig évente felvonulnak – a lettek épp a napokban, március 16-án –, megemlékezve a bolsevikek elleni harcról. A rigai és tallinni kormány ugyan nem támogatja az SS-obsitosokat, ám a politikai elit – látva a lakosság egy részének szimpátiáját – óvakodik az egyértelmű állásfoglalástól. Ez volt a jellemző öt évvel ezelőtt is, amikor a tallinni kormány csak a nemzetközi felháborodás hatására tiltotta meg, hogy az észt SS-veteránok köztéren állítsák fel szabadságharcos-emlékművüket.
A Waffen SS-hez képest viszont egyértelmű az Erdei Testvériség megítélése: a szovjethatalom ellen az 1950-es évek közepéig küzdő csoportok fegyvereseit – még ha azok korábban SS-egyenruhában harcoltak is – a helyi kormányok egyértelműen szabadságharcosnak tekintik. Egyikük, a 2007-ben, 82 éves korában meghalt Janus Pinups végig ellenállt: rokonainak vidéki házaiban bujkált, és nem kapott soha szovjet útlevelet. Négy évvel a függetlenség helyreállítása után, 1995-ben jött csak ki az erdőből, s mivel nem volt munkahelye, a lett állampolgárság felvétele után pár évig – ellenállói státusa elismeréséig – minimálnyugdíjon tengődött.
NÉMETH ANDRÁS
