„Az a kő, amely egy minnesotai klubház táncparkettjén a menyasszony bal kezét ékesíti, lehet, hogy egy meggyilkolt kongói bányász vastagbeléből került elő, úgy, ahogy a gyöngy a kagylóból.” Nem sokat változott a helyzet, mióta afrikai tapasztalatai alapján Tom Zoellner amerikai újságíró erre a lesújtó, ám nem megalapozatlan következtetésre jutott a 2006-ban magyarul is megjelent Szívtelen kő című gyémántpiaci riportkönyvében. Nem mintha az ENSZ, a civil szervezetek, sőt maguk a gyémántkereskedők nem próbálkoznának a drágakövek és nemesfémek kereskedelmének etikus alapokra helyezésével. Ezt szolgálja például a Kimberley-folyamat, amelyet az ENSZ hívott életre, és amely a gyémántbányászatban és -kereskedelemben érdekelt országok többségének részvételével 2003 óta a kövek eredetét hivatott ellenőrizni és hivatalos papírral igazolni.
A véres gyémánt elnevezés Angolából származik, de a fogalmat a Véres gyémánt című, Leonardo di Caprio főszereplésével készült 2006-os amerikai film tette széles körben ismertté. Angolában a több évtizedes polgárháborúban Jonas Savimbi mozgalma, az UNITA Zoellner szerint évi félmillió karátnyi, azaz százkilónyi gyémántért vásárolt fegyvereket, leginkább orosz gyártmányúakat. Volt idő, amikor az eladók diszkrét útbaigazítására jó néhány antwerpeni gyémántkereskedő kirakatában ott volt az UNITA jelvénye, a fekete kakas. A Global Witness emberjogi szervezet 1998-as jelentéséből pedig ország-világ megtudhatta, hogy a Sierra Leone-i polgárháborút is gyémántkereskedelemből finanszírozták. A drágakövek árából vettek fegyvereket, így végső soron az Egyesült Államokban és sok más országban a gyanútlan vőlegények gyűrűvásárlásai hosszabbították meg az afrikai gyilkolást. Ez lehetett a végső lökés a 2000-ben elhatározott Kimberley-folyamathoz, amely arról a Kimberleyről kapta a nevét, ahol a 19. század végén az első dél-afrikai gyémántbánya létesült, és egyúttal megalakult a gyémántkereskedelemben ma egyeduralkodó De Beers cég.A
Sierra Leone-i véres gyémántokról is szó van a hágai nemzetközi törvényszéken Charles Taylor volt libériai elnök ügyében, amelyben az idén várható ítélet. A vádak szerint Taylor azért támogatta a szörnyű bűnöket elkövető lázadókat a szomszédos Sierra Leonéban, hogy ellenőrzése alatt tarthassa az ottani gyémántlelőhelyeket. Az eddigi tanúvallomások szerint a gyémántokat libanoni és izraeli kereskedők közvetítésével csempészték Libériából Európába.
A véres gyémántok továbbra sem tiszták. Nem is pusztán azért, mert bűnt és gyilkosságokat vonz a kitermelésük és a csempészetük, elsősorban Afrikában. Zoellner könyve szerint például Angolában nem maga a gyémántbányászat, hanem a bányászok kifosztása az igazán jövedelmező üzlet. A pénz és a politika felülírja az etikus ékszer-kereskedelem jelszavát. Ezt jelzi a Kongóban, a Közép-afrikai Köztársaságban vagy Mozambikban zajló csempészet és az Afrika-szerte időről időre fellángoló helyi háborúk mellett például az is, hogy Robert Mugabe zimbabwei elnök a katonák egy részét zsold helyett azzal fizeti, hogy a Marange közeli gyémántbányákat átengedte nekik. A Global Witness tavalyi helyszíni jelentése gyilkosságokról, kényszermunkáról, gyermekmunkáról számolt be, mire a Kimberley-folyamat keretében ellenőrt küldtek volna a tetthelyre. Ám Zimbabwe nem engedett be akárkit, csak egy neki kedves dél-afrikai szakértőt, őt is némi késéssel, idén januárban. A kontrollfolyamat kezdi a nemzetközi intézmények gyengeségeit mutatni. Jó példa erre az a diplomatikus, kitérő indoklás, hogy a Marange-gyémántok azért nem véresek, mert nem a Kimberley-egyezmény megfogalmazása szerinti polgárháborút finanszírozzák, a kormánykatonák erőszakoskodása pedig sajnos nem esik a megállapodás hatálya alá.
A Zimbabwe körüli tehetetlenkedést ketten is megelégelték a Kimberley-folyamat alapítói közül. Talán azért is, mert bár Zimbabwe csak az afrikai gyémánttermelés egy százalékát adja, a rossz hírek az egész gyémántkereskedelemnek árthatnak. Ian Smillie kanadai fejlesztési tanácsadó tavaly nyáron fordított hátat a Kimberley-folyamatnak azzal a keserű megjegyzéssel, hogy az eredetvizsgálat már csak semmitmondó címke a luxusfogyasztók megnyugtatására. Februárban Martin Rapaport gyémántkereskedő követte a példáját, és kilépett a Kimberley-folyamatot kezelő Gyémántvilágtanácsból. Ő nem először forgatja föl a drágakőpiacot. Az 1970-es évek végén New Yorkban sok más kereskedő haragját kiváltva közölni kezdte az addig titkos megállapodásokban kialakított gyémántárakat. Ebből nőtt ki a szakma egyik legfontosabb közlönye, a Rapaport Price List. Meglehet, Rapaport megint külön úton jár. Az Egyesült Államokban más ékszerészek – élükön a Brilliant Earth internetes ékszerbolttal – is a Kimberley-kontrollnál etikusabb kereskedelem jelszavával igyekeznek erősíteni helyzetüket a pénzügyi világválság miatt az utóbbi időben pangó, talán mostanában magához térő gyémántpiacon.
Az Egyesült Államokban a gyémántgyűrű szinte elmaradhatatlan eljegyzési kellék, ezért az ékszerészeknek jó reklám lehet, ha vásárlóik világpolitikai lelkiismeretére apellálnak. Amerikán kívül azonban nem sokan hirdetik magukat etikus ékszerészként. Közéjük tartozik a londoni Made, amely Peaches Geldof (Bob Geldof ír énekes lánya) által tervezett darabokkal is felhívja magára a figyelmet.
Magyarországon egyelőre keveseket foglalkoztatnak a gyémántpiac ellentmondásai. Az etikus ékszereket is forgalmazó és reklámozó pesti Pavé üzlet vezetője, Válint Zita arról számolt be a HVG-nek, hogy vásárlóik részéről egyáltalán nem tapasztaltak ilyen érdeklődést. „Ezért fontos tanítani az embereket” – tette hozzá, megjegyezve, hogy sok ékszervásárló még azzal sincs tisztában, hogyan mérik karátban a gyémánt értékét, és miben különbözik ez a 14 vagy 18 karátos arany minőségétől. Tanúsítványt szívesen fogadnak ugyan a pesti vásárlók, de nem az ékszer etikus történetéről, hanem a minőségéről szeretnének papírt.
A Pavé által forgalmazott olasz Garavelli-ékszerek jeleznek viszont egy másik, a háborús gyémántokénál könnyebben kezelhető etikai megfontolást is, amely erősen hasonlít például a kávé, a tea, a kakaó köré szervezett tisztességes kereskedelmi címkéhez. A harmadik világ kistermelőit – mert léteznek kisipari arany- vagy gyémántbányák is – azzal támogatják a fejlett országok vásárlói, hogy az ékszerek árában megfizetik a környezetvédelmet, az elfogadható munkabéreket, a gyermekmunka tilalmát.
Az ékszerek haszonkulcsába ez talán bele is fér, a Garavelli legalábbis nem kér felárat az Argentínából vagy Peruból származó ökoaranyért. De még ha fölszámolnák is a jótékonyság költségeit, az sem drágítaná túlságosan az amúgy sem olcsó ékszereket. A nyersanyag a fogyasztói árnak nagyjából a harmada, tehát ha 10 százalékkal magasabb árat fizetnek az aranytermelőknek, az ékszer akkor is alig több mint 3 százalékkal lesz drágább – magyarázta egy internetes szaklapban Patrick Schein párizsi nemesfém-kereskedő, a kis- és középbányászokat támogató Felelős Bányászati Szövetség (ARM) egyik vezetője. Az arany attól lesz „zöld”, hogy kitermeléséhez nem használnak higanyt, cianidot vagy más mérgező anyagot – de legalábbis igyekeznek mérsékelni a cianidos eljárás következményeit –, sőt a bányászat befejeztével eltüntetik a környezeti károkat, újratelepítik az erdőt. Az ARM-hez fűződő kapcsolatuk révén a kistermelők ki tudnak keveredni a feketemunkából, amely miatt a hatóságok üldözik őket. A nyugati etika terjeszkedésének nehézségeit jelzi, hogy a Latin-Amerikában alapított ARM egyelőre nem merészkedett a veszélyesebb Afrikába vagy Ázsiába.
BEDŐ IVÁN
