Az 1848-as és a mai helyzet közötti történelmi párhuzamokban bővelkedő szónoklatokat hallgathattak meg hétfőn a Fidesz március 15-ei hivatalos kampánynyitójának résztvevői, amelyhez a színpadi hátteret ezúttal a budai Vár nyugalmat sugárzó történelmi kulisszái adták. A felszólalók többsége – élükön Orbán Viktorral – nem mulasztotta el a figyelmeztetést: ezúttal nem forradalomra, hanem csupán két jól irányzott mozdulatra van szükség. Aki történelmi változást akar, az április 11-én pártlistán és egyéniben is a Fideszre, illetve annak jelöltjére szavazzon.
Nyoma sem volt a Fidesz-gyűlés alaphangnemére jellemző finomkodásnak a vele egy időben tartott Jobbik-ünnepségen. Az itteni szónokok radikális, esetenként még azon is túlmenő megoldások ígéretével kecsegtették az egybegyűlteket, a köz- és a gazdasági élet „zsidótlanításától” egészen a politikai fogolynak nevezett – valójában köztörvényes – Jobbik-politikusok szabadon bocsátásáig.
Könnyen lehet, elhibázott taktika volt a Fidesz vezetői részéről, hogy a párt kampánystartját minden eddiginél későbbre – 27 nappal a választások előttre – időzítették, és a napi politikai eseményekre való reflektálást mostanáig a szóvivői, szakreferensi szintekre delegálták. A kampány januári kezdete óta a közbeszéd tematizálását lényegében átvette az ellenzéktől az egyre aktívabb ügyészség, a „minden napra egy korrupciós leleplezés” politikai haszonélvezője pedig a jelek szerint a Jobbik volt. A párt a kampány kezdete óta folyamatosan növelte táborát, az utóbbi időben már egyértelműen az Orbán-féle pártszövetség kárára (lásd Mindnyájuknak el kell menni... című írásunkat).
A Fidesz győzelmi esélyei persze egyáltalán nincsenek veszélyben, csupán annak az „erős felhatalmazásnak” – a kétharmados támogatottságnak – a megszerzése látszik távolabb kerülni, ami Orbán szerint nélkülözhetetlen lenne a változások kritikus szintjének eléréséhez. A Fidesz elnöke azonban korábban többször is tanúbizonyságát adta, van akkora stratéga, hogy akár rövid időn belül is képes az erőviszonyok megváltoztatására. Igaz, a négy évvel ezelőtti történések azt is megmutatták, hogy ő sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Míg 2002-ben a két választási forduló között képes volt arra, hogy személyes korteskedéssel 21 billegő választókörzetben megfordítsa az arányokat a vesztésre álló fideszes jelölt javára, 2006-ban ez már csak két körzetben sikerült. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy Orbán – a közvélemény-kutatások tükrében – ma már korántsem olyan megosztó személyiség, mint amilyenként négy éve Gyurcsány Ferenc kihívójaként lépett a szorítóba. Az pedig még kifejezetten jól is jöhet neki, hogy az utóbbi időben egyre inkább elszabadult hajóágyúként viselkedő Gyurcsány – aki állítólag pártja vezérkarát is meglepte azzal, hogy a héten évértékelőt tart – a kampány hátralévő részében is aktív akar maradni.
Ellentétben az MSZP-vel és a Jobbikkal, amelyek legalábbis a petárdáik egy részét már ellőtték, a Fidesz tartalékait jelzi, hogy a párt első számú vezetői csak ezután kezdik meg az igazi kampányt. A következő hetek elnöki országjárását kiegészíti majd a „harkályhadművelet” is, amelynek során az aktivisták igyekeznek minél több választót személyesen is felkeresni. Ami – tekintve, hogy a Fidesz-támogatók mobilizálhatósága az utóbbi hetekben csökkent – adott esetben (a kétharmad kérdésében) döntő is lehet.
Alapvető különbség a négy évvel ezelőtti és a mostani kampány között, hogy míg 2006-ban lényegében licitverseny zajlott az akkor még fej-fej mellett haladó riválisok, a Fidesz és az MSZP között, addig most lényegében az a párt esélyes a győzelemre, amelyik mindenki másnál kevesebbet mond, ígér a választóknak. De az is elüt a korábbi kampánytól, hogy a kormányzásra készülő erő ezúttal nem olyan választási programmal vág neki a megméretésnek, amit 3 millió ember mondott tollba a „nemzeti konzultáció” során. A Fidesz által a múlt héten közreadott, Nemzeti ügyek politikája című program önálló szerzők eszmefuttatásaiból épül fel. Ilyesformán a gazdaságról, a közbiztonságról, az egészségügyről, a szociális biztonságról és a demokratikus normákról nem is a Fidesznek, hanem az egyes fejezeteket jegyző Matolcsy Györgynek, Lázár Jánosnak, Pesti Imrének, Soltész Miklósnak, illetve Navracsics Tibornak vannak elképzelései. Ami persze az anyagban foglaltak számonkérhetőségét is relativizálja. Azt sem tudni, hogy az egyes fejezeteket jegyző politikusok a majdani kormányzati struktúrában az adott terület irányítói lesznek-e, szak- vagy esetleg csúcsminiszteri minőségben.
Az elvben a majdani kormányprogram alapjául is szolgáló dokumentumban továbbra is kevés a konkrétum. Az általános célok megfogalmazásában ugyanaz a biztonsági megfontolás érhető tetten, ami az utóbbi időben Orbán megnyilvánulásait is meghatározta: inkább kevesebbet mondani, nehogy újabb támadási felületet adjanak az ellenfeleknek. A korábban mantraszerűen ismételgetett néhány ígérettel (1 millió munkahely 10 év alatt, kis- és közepes vállalkozások támogatása, több rendőr az utcákra) kapcsolatban pedig felettébb homályos, hogy a sokszor csak több parlamenti ciklus alatt megvalósítható célok eléréséhez milyen fiskális eszközöket és egyéb ösztönzőket készülnek igénybe venni.
Persze ezúttal sem a pártprogramok alapján dől majd el a választás. De mivel a jelek szerint a miniszterelnök-jelöltek vitája is elmarad, a választók már a kampány hátralévő idejében sem igen kapnak újabb támpontokat a racionális döntéshez. Így viszont egyre nagyobb teret kaphat a választók érzelmi alapon való győzködése, meggyőzése. Mindhárom biztos bejutó párt a másik kettő diszkreditálására törekszik. A Fidesz egyszerűen két szélsőségesként aposztrofálja bal- és jobboldali riválisait. Az MSZP interpretálásában a Fidesz és a Jobbik összetartozik és össze is fog nőni, a szélsőségesek pedig a „20 évet a 20 évért” szlogen jegyében mossák össze ellenfeleiket.
Az MSZP eközben a demokratizmus utolsó bástyájaként igyekszik megjeleníteni magát. Mint azt Mesterházy Attila Pilvax közi beszéde is jelezte, arra aspirálnak, hogy az MDF és SZDSZ felszalámizálódása után pártot kereső antiorbánista és antijobbikos szavazók voksait is a parlamentbe biztosan bejutó szocialisták gyűjthetik be. Amire van is némi esélyük, különösen annak ismeretében, mennyire nyögvenyelősre sikeredett az MDF-nek már az ajánlócédulák összegyűjtése is (az, hogy lesz-e végül országos listája a pártnak, lapzártánk után derül ki biztosan). Márpedig ha az MSZP ezekkel a – nem annyira saját jogán, mint inkább taktikai okokból rá adott – szavazatokkal képes lenne növelni a támogatottságát, azzal a kampánydaluk által sugallt képzetet erősítené: „Többen vagyunk, mint gondolnánk!”
Még egy pártnak – az LMP-nek – van esélye országos lista állítására. A két éve ökopolitikai mozgalomként indult tömörülés azonban továbbra is amolyan sötét ló a mezőnyben. A zöld ügyek iránti elkötelezettségén túl nem igazán ismert a politikai irányultsága, így azt sem lehet tudni, mekkora elszívó erőt gyakorolhat a kampány hátralévő részében egyik vagy másik tömörülés szavazóira. Mindenesetre Orbán Viktornak az a hétfői felszólítása, hogy hívei még véletlenül se osszák meg a szavazataikat két párt között, cáfolni látszik azt a Népszabadság által taglalt feltételezést, miszerint a Fidesz a „lehet másosok” hóna alá akarna nyúlni, hogy a parlamentbe jutásuk támogatásával olyan szalonképes szövetségesre tegyen szert, amelyikkel a kétharmados ügyekben együtt tud működni. Kövér László választmányi elnök egyébként már tavaly szeptemberben, a Nemzeti Fórum lakiteleki munkaértekezletén megfogalmazta: a Fidesz mindenkire ellenfélként tekint, aki nem a pártszövetség színeit képviseli a választásokon.
DOBSZAY JÁNOS
