Bánkuti András
Mintha a „rendkívül gyors lefolyású, gyógyíthatatlan betegség” a hét elején egy 67 évesen is energikus és legalább kettős énű férfit ragadott volna magával. Sokoldalú, érzékenységével és távolságtartó iróniájával sikereket arató művészember (író, dramaturg, rendező) egyrészről, másrészt konfliktusból konfliktusba keveredő, célorientált kultúracsináló. Egyik énje emlékezetes színielőadásokat és filmeket hozott létre (Csoda, Himnusz, Legényanya, Indul a bakterház), másik énje – miként sajátosan kétértelműen (vessző nélkül) ő maga írta a 2008-as kaposvári színházi igazgatóságot megcélzó pályázatában – „rombolni nem színházat építeni” vágyik. Nevével elválaszthatatlanul kapcsolódik össze a 2002-es fideszes kampányfinisként felavatott új Nemzeti Színház, amelynek előbb kormánybiztosa volt, majd főigazgatója lett. A törvényes előírások félresöprését is vállalva épített, mind színházi szakmai, mind esztétikai szempontból vitatott Duna-parti épületet ellenlábasai – Schwajda legismertebb mesejáték-átdolgozásának, a Ludas Matyi beszélni tudó főszereplő szárnyasának szavait kölcsönözve – kacsalábon forgó libaólnak is csúfolták. Ez év elején Schwajda hosszú hallgatás után úgy fogalmazott utolsóvá lett tévényilatkozatában, hogy „az ósdi szabályozókon” a nemzet szép álmának beteljesítése miatt kellett sokszor átgázolnia, de semmit sem bán, hiszen „izgalmas, tartalmas és zűrös” életet élt.
