A szobát egy kollégista diák megirigyelhetné, de némely egy- vagy kétcsillagos szálloda sem kínál különbet. Tágas, fényesen csillogó műanyag padlójú folyosóról nyílik, benne világos fából készült ágy, ugyanilyen szekrény, szék, asztal. A sarokban ajtó, onnan lehet bejutni a WC-mosdónak leválasztott fülkébe – amely kicsi ugyan, de saját. A falipolc helyet kínál könyveknek, rádiónak, tévének, az ablakon kinézve a pillantás műkő és pázsit kombinációjából épített, gondozott udvarra, padokra, nagy, szabadtéri sakktáblára esik. Az egyetlen bökkenő, hogy az ajtón belülről nincs kilincs. A szoba lakója csak akkor mehet ki, ha kívülről kinyitják – a szoba ugyanis börtöncella.
A helyszín Németország egyik legkorszerűbb büntetés-végrehajtási intézete, az alsó-szászországi JVA Sehnde. A Hannover közelében lévő intézményhez az utolsó kilométert már zsákutcatábla figyelmeztetése után kell megtenni. Ide csak az megy, akit visznek vagy aki látogató. Aki nem bentlakóhoz érkezik, azt Inez Lentner, az intézmény sajtófelelőse fogadja, Sigrid Volker igazgatóhelyettes társaságában. Elmondják, hogy ez a börtön már olyan, amilyen a többi is lesz a jövőben. A büntetés-végrehajtásról szóló alsó-szászországi jogszabályok szerint ugyanis – mint oly sok minden a föderális Németországban, ez is tartományi hatáskör – a börtönöket fokozatosan át kell alakítani egyszemélyesekké, lehetőség szerint saját mosdóval, vécével. Egy 17. századból származó intézménynél ez nehezebb, Sehnde azonban öt éve épült, és itt már minden az új koncepció szerint működik.
A biztonságot nem komor falak és dörrenő rácsok, hanem az építészeti konstrukció adja. Az egymáshoz ipszilonformára emlékeztetően kapcsolódó több épületszárny zárja közre például a sétálóudvarokat, így sem kifelé átmászni, sem befelé bármit a falon át bedobálni nem lehet. Pedig akik itt vannak, hosszú távú tartózkodásra érkeztek. Az 5–14 év közötti szabadságvesztésre ítélteket küldik Sehndébe, most több mint négyszáz ilyen lakójuk van. Rajtuk kívül itt időzik harminc életfogytiglanos rab is, ők legkorábban 15 év múlva szabadulhatnak, ha majd a bíróság is úgy látja.
Valamennyien férfiak, így jogos lehet a kérdés, hogy is van az, hogy ennyi nő dolgozik a börtönben. Merthogy a sajtófelelősön és az igazgatóhelyettesen kívül az egyes épületszárnyak, illetve folyosók, az úgynevezett osztályok vezetői is egy kivételével hölgyek, az intézményvezetők többsége szintén nő, és az egyes részlegek egyenként 12 fős felügyelőcsapatában, tehát az elítéltekkel közvetlen kapcsolatban lévők között is mindenütt 2-3 nő van.
Ez kifejezetten előnyös – mondja Inez Lentner, aki amellett, hogy az intézmény pr-felelőse, pszichológusként közvetlenül is dolgozik az elítéltekkel. Tapasztalatai szerint a rabok egész egyszerűen udvariasabbak, tisztelettudóbbak a „smasszernőkkel”. Sigrid Volker ezt azzal egészíti ki, hogy mivel minden rabnak joga van kihallgatást kérni az intézményvezetéstől, sokan eleve azt szeretnék, hogy neki mondhassák el a panaszukat, és aki hozzá kerül, az frissen borotváltan, szépen megfésülködve, külsejére is ügyelve jelenik meg.
A börtönélet persze nem csak sétálgatásból, a főnök asszonnyal való csevegésből áll. Peter Behrens vezető felügyelő – aki a divatos civilben lévő két hölgytől eltérően a börtönőrök szigorú, fekete egyenruhájában kalauzol a folyosókon – a napirend ismertetésekor bizarr ponttal kezdi. A reggel „életellenőrzéssel” kezdődik hat órakor, mondja, minden cellába benéz az ügyeletes felügyelő, életben van-e az elítélt. Az emberek többsége ágyban hal meg, magyarázza, és este nyolc óta, akkor van az „általános zárás”, bárkit érhetett infarktus, agyvérzés. Hattól hétig a cellaajtókat kinyitják, ekkor van tisztálkodás, reggeli, hétkor indulás a délután háromig tartó munkába. Az asztalosműhelyben gyerekbútortól madárházig sok mindent készítenek, a lakatosoknál profi grillsütőket gyártanak (ezek az intézet honlapján online megvásárolhatók).
Háromtól este hétig megint „szabad a folyosó”, vagyis a rabok a saját körletükben sétálhatnak, beszélgethetnek, a konyhában együtt vacsorázhatnak, a felügyelői pult mellett lévő, de zárt fülkéből telefonálhatnak. Nem korlátlanul: minden elítélt tíz telefonszámmal tarthat kapcsolatot (feltéve, hogy a szám tulajdonosa is beleegyezik, amit a felügyelők előbb megérdeklődnek), a fizetés feltölthető telefonkártyával történik. Mobiltelefont használni tilos – a látogatónak még a kikapcsolt mobiltelefont is le kell adnia a bejáratnál –, levelezni viszont szabad. Igaz, a levelet az elítélt jelenlétében kibontják, és bár nem olvassák el, a boríték tartalmát ellenőrzik.
Minden mást is ellenőriznek. A cellákat rendszeresen átvizsgálják, és ha mondjuk az engedélyezett 20 cd-nél több van egy elítéltnél, a 21.-et elveszik. A múltkor egy különlegesnek szánt alkalomra sertéscsülök volt a menü – pár nap múlva egy rabnál élesre hegyezett csontszerszámot találtak. Fogpiszkálónak szánta – védekezett –, de ha legközelebb csülök lesz, már kicsontozva tálalják.
Az intézmény helyiségeit járva a garantált jogok és a maximális szabadságkorlátozás végleteivel találkozik a látogató. Van családi szoba – ebben az elítélt négy órán át zavartalanul lehet együtt a családjával, vagy csak kettesben a feleségével, élettársával. Mégpedig felügyelet nélkül, tehát az intim kapcsolat sem tilos. Van olyan helyiség is, amely csupán a négy falból áll, középen a földön egy matrac, a sarokban egy földbe süllyesztett, guggolós WC, a mennyezeten éjjel-nappal világító fénycsövek és 360 fokban mindent vevő kamera. Aki kontrollálatlanul agresszívvá válik, az kerül ide, míg le nem nyugszik. Ez lehet egyetlen éjszaka, de akár több nap is – mondja Peter Behrens. A matrac két oldalán földbe süllyesztett három-három rögzítőpánt látványára rákérdezve hozzáteszi, igen, sajnos előfordul, hogy azokat is használni kell, amikor már önmagában is kárt tenne az elítélt.
Az ilyesmi nagyon ritka, mindennapos, pontosabban mindenhetes viszont a kultúrteremben a vasárnaponkénti istentisztelet. Két protestáns és egy katolikus pap jár az itteni hívekhez, a muszlimok is tisztelhetik istenüket, sőt nekik a napi többszöri imához is lehetőséget teremtenek a munkahelyeken. Van börtönkórus (a gospel a műfajuk) és mindenféle oktatás is, a külföldieknek németnyelv-tanfolyam, aki szeretné, kitanulhatja a szakácsságot. Hogy a későbbi életben ebből ne legyen gondja, a szakmunkás-bizonyítványon nem a JVA Sehnde, hanem a hannoveri kereskedelmi és iparkamara szerepel mint oktatási hely.
A sok figyelmességet látva már csak az hiányozhat, hogy a börtön információs szórólapjára – merthogy ilyen is van – ráírják: „Kövessen el valamit, szeretettel várjuk!” Ez azonban rossz vicc lenne, különösen hogy Németországban sem ritkák az olyan hangok, amelyek szerint felesleges így elkényeztetni a rabokat. Mindazonáltal a gyakorlat azt mutatja, hogy a büntetés két célját, vagyis egyrészt hogy az elzárással a társadalmat megóvják a bűnözőtől, másrészt hogy őt magát megpróbálják visszavezetni a jogkövető élethez, így is el lehet érni. Pontosabban: így lehet elérni.
WEYER BÉLA / SEHNDE
