Horváth Szabolcs
„A következő évek sokak szerint arról szólnak majd, hogy ki szerzi meg a lelkek és elmék fölötti befolyást, és ez öldöklő küzdelmet fog jelenteni” – avat be költői-prófétai víziójába a magyarországi kultúrpolitika 57 esztendős, marosvásárhelyi születésű irányítója. Poétavénáját volt honnan örökölnie, hiszen a mama műfordító, a papa irodalomkritikus, kultúrtörténész, akinek munkásságát heves viták kísérték. Ezért „mindent megtettem, hogy elkerüljem az irodalmi pályát”. Az elfoglalt szülők helyett a kis Gézát évekig a nagyszülők nevelték. A sorsát így sem tudta elkerülni: „egy barátomnak vállaltam írógépelést, és az ő kéziratával véletlenül összefogott verseimre felfigyelt az Utunk szerkesztője”. A kolozsvári Babes–Bolyai Egyetem magyar–orosz szakának hallgatójaként már diáklapot szerkesztett, 1976-tól az Igazság című erdélyi napilap irodalmi munkatársa lett. A nyolcvanas évek elején alapítója volt az Ellenpontok című szamizdat folyóiratnak, amivel a román állambiztonsági szervek megkülönböztetett figyelmét is kivívta. A bántalmazások, zaklatások miatt rejtőzködni kényszerült, megesett, hogy elmeotthonban húzta meg magát. 1986-ban Svájcba emigrált, ahol újságíróként dolgozott. Miután 1990-ben visszatelepült a szülőföldjére, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) főtitkára, később alelnöke lett, sőt szenátornak is megválasztották. Amikor a Markó Béla-vonal kerekedett felül az RMDSZ-ben, ő kiszállt. A kilencvenes évek közepe óta saját kiadóját, az Erdélyi Híradót vezette. Fidesz-delegáltként elnökségi tagja a Hungária Televízió Közalapítványnak.
A 2005 óta kettős állampolgárságú költőnek három házasságából öt gyermeke van. Legidősebb lánya dramaturg, a kisebbik orvostanhallgató, két fia zenésznek tanul. Pár éve kötött házasságából született kislánya jövőre megy óvodába. Az „otthon kolozsvári, itthon piliscsabai” lakásában élő költő egy Lexusszal közlekedik, „35 éve tartó ingázásaim során több mint másfél millió kilométert vezettem, de csak egyszer ért komolyabb baleset, amikor az autópályán belérohantam egy vaddisznócsordába”.
– Nemrég életrajzi kötet jelent meg önről, s költészetét diplomamunkában is feldolgozták. Zavarja, hogy már életében szobrot emelnek önnek, vagy bátran rááll a talapzatára?
– Ha úgy érzem, kezd megszilárdulni körülöttem a vasbeton, ösztönösen arrébb lépek. De hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök, hogy foglalkoznak a verseimmel. Minél többen találják meg az üzenetet a palackban, annál jobb.
– És ön hol lelt rá erre a csillogó ékszerre, amit az ujján visel?
– Ez a jegygyűrűm. Egy hullócsillag darabja van benne, ugyanabból a meteoritból, amelyből a harmadik feleségem gyűrűje is készült. Vajon mennyi esélye volt a kőnek a végtelen nagy univerzumban elindulva pontosan a Földre eljutni, majd a kettőnk kezére megérkezni gyűrűbe építve? Úgy éreztem, mindebben leképeződik a sorsokat irányító erők jelenléte.
– Ahogyan nyilván az államtitkári felkérésben is. Hogyan és kinek jutott az eszébe?
– Amikor a kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádiónak dolgoztam, jó emberi kapcsolataim alakultak ki a rendszerváltó értelmiség vezetőivel. Akkor ismerkedtem meg Orbán Viktorral is, akinek megragadott a karizmája, a lényeglátó képessége és a humora. Kapcsolatunkból később egyfajta tanácsadói viszony keletkezett. Pár éve megkérdezett, ki lenne a legalkalmasabb a kultúra irányítására. Én Alexa Károlyt és Kodolányi Gyulát neveztem meg, de lassan nyilvánvalóvá vált, hogy rám számít.
– Nemrég arról beszélt, hogy a Julianus-program keretében DNS-vizsgálattal térképezné fel legközelebbi rokonainkat. Ugye tudja, hogy Grespik László óta van ennek némi ironikus felhangja?
– Persze. De én szigorúan tudományos alapon fognék hozzá. Anakronisztikusnak tartom, hogy a nemzeti tudatot még ma is egy szerencsétlen – mert kizárólagos – finnugrista elmélet dogmái közé próbálják beszorítani. Különben nem gondolom, hogy ha rokon népekre bukkannánk, ez egyben összeborulásos testvéri viszonyokat jelentene. Szerintem például ma a magyarsághoz genetikailag legközelebb álló népek egyike a román.
– Még tetézi?! Nincs elég ellensége?
– Dehogy nincs, engem is meglepett, hogy mennyi. Még Orbán Viktor is mondta, ennyire azért még ő sem számított. Szimbolikus gesztusnak gondolta, hogy erdélyi költőt nevez ki kulturális vezetőnek, erre fel épp a legnemzetibb érzületűnek ismert szellemi körökben próbáltak folyamatosan megfúrni.
– Sokat támadták azzal is, hogy a határon túliaknak szánt pénzekből ön is hasznot húzott.
– Ezek csupán olcsó, lejárató akciók voltak, egyetlen fecnit sem tudtak bizonyítékként felhozni ellenem. Az ilyesmi megszokott a Balkánon, de számomra is meglepő volt, hogy Magyarország ebben az értelemben ennyire egy lapon említhető Bukaresttel.
– És nem tart attól, hogy kormányzati szerepvállalása miatt a művei is átértékelődhetnek?
– Ezt a problémát elég jól megoldotta Goethe vagy Eötvös József is. Vannak olyan kihívások, amelyekre nem lehet nemet mondani. Momentán, tekintettel a fontosabb érdekekre, hátrébb szorítom saját irodalmi becsvágyamat.
– A családja mit szól a missziójához? Ők is vállalják a kihívást?
– Soha nem voltam ideális férj meg apa. Az asszonyok, akik hozzám kötötték az életüket, csendes, irodalomnak szentelt élet helyett a totális anyagi bizonytalanságot és a titkosrendőrség állandó zaklatását kapták. És most, mire éppen kezdett úgy kinézni, hogy konszolidáltabb módon zajlik majd az életem, tessék, jött ez a felkérés.
– Részvétünk. Komoly szamizdatos múltjával annak idején akár a balliberális oldalon is kiköthetett volna. Hogyhogy nem az szippantotta be?
– A rendszerváltást követően azokhoz a politikai erőkhöz sodródtam, amelyek számára Erdély és az egységes magyar nemzet eszméje fontos volt. Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, mások mellett az én hatásomra is fordult a Fidesz figyelme a nemzeti kérdések felé. De nem akarom megkerülni a választ: egyesek szerint azért nem lettem igazán meghatározó figura az irodalomban, mert a politikai barátaim nem értik a verseimet, azok pedig, akik értik, nem a politikai barátaim.
– Megbántjuk, ha azt mondjuk, külsőleg nem igazán illik önre a gyomorbajos, a nemzet sorsa felett aggódó, űzött költő sztereotípiája?
– Már többen célozgattak arra, hogy költőhöz képest túlságosan hedonista alkat vagyok. Szeretem mindazt a jót, amivel az élet megkínált, talán ez tartott életben olykor elképesztő körülmények között is. Sosem akartam magamnak heroikus imázst, mintha kizárólag az eszmékért és másokért élnék. Ha nem muszáj, én inkább nem akarok szenvedni.
– Látjuk, önmagát kigúnyolja, ha kell, de hogy más tegye, mennyire tűri el?
– Szerintem egész jól. A humort az egyik legnagyobb adománynak tartom, és nem bízom a humortalan vezetőkben sem a politikában, sem máshol. Na persze ismertem olyan ragyogó humorú embereket is, akik pocsék vezetők voltak.
IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS
