„Ma húsz éve, 1956. november 4-én lépett akcióba a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány.” Az egypárt napilapja, a Népszabadság névtelen szerkesztőségi cikke nem az „ellenforradalmi kísérlet kirobbantásának” napján, október 23-án, hanem „az ország törvényes rendjének helyreállításáért megkezdett küzdelem” évfordulóján idézte fel a két évtizeddel korábban történteket, a hangsúlyt „a szocialista építőmunka elért eredményeire” fektetve. Az írásban az ellenforradalom szóösszetétel csupán kétszer szerepel (a kivégzett miniszterelnök, Nagy Imre neve egyszer sem), a szovjet fegyveres beavatkozásra pedig mindössze az „évtizedek óta töretlen, önzetlen internacionalista segítség” fordulat utal.
A 60 éves Kádás János és az őt köszöntő Brezsnyev
MTI
Bizánci típusú szimbolikus üzenete volt annak, hogy a huszadik évfordulón is – ahogy másfél évtizede mindig – csupán a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) budapesti bizottsága szervezésében tartottak koszorúzást a Köztársaság téren „a magyar szabadságért elesett hősök” 1960-ban felavatott emlékművénél (Kalló Viktor a következő évben Munkácsy-díjjal jutalmazott bronzszobra ma a szoborparkban áll). Híre-hamva nem volt már az 1957-es sajtóhíradások szerinti negyedmilliós nagygyűlésnek, melyet „a pártház megrohanásának” első évfordulójára celebráltak, s melyen jószerével az egész politikai bizottság (pb) ütemesen előtapsolt a tömegnek, amikor Kádár helyettese, Marosán György az „igazságos bosszúról” szónokolt.A két évtizeddel későbbi, visszafogott és érzékelhetően kényszeredett emlékezést „a klasszikus Kádár-korszak felejtetési stratégiájának” nevezte egy nyolc évvel ezelőtti tanulmányában Ripp Zoltán történész. Elemzése szerint az MSZMP 33 esztendős története során – a kezdet és a vég rövid szakaszaitól eltekintve – „meglehetősen egyhangúan viszonyult” 1956-hoz. Kádár János és mindenkori pb-társai elvben mereven ragaszkodtak az 1956 decemberében párthatározattá emelt történelmi (valójában politikai) summázathoz. Ám az ellenforradalmi összeesküvés akkor összefoglalt négy fő okának – a Rákosi–Gerő-klikk antileninista módszereinek, a Nagy Imre–Losonczy Géza-féle pártellenzék bomlasztó tevékenységének, a Horthy-fasizmus és a magyar kapitalista-földesúri erők hazai illegális szervezkedésének, valamint a nemzetközi imperializmus szisztematikus aknamunkájának – taglalását a legtöbbször mellőzték. A huszadik évforduló évében ugyan megjelent a belügyi megtorló gépezet egyik irányítójának, az időközben történésszé átvedlett Hollós Ervinnek a tollából két osztályharcos történeti munka második és harmadik kiadása, ám az országos sajtó ezekről legfeljebb érintőleg tett említést. Mi több, állítja Ripp, 1976-ban a pártvezetés már annyira biztos volt a dolgában, hogy „a korábbi évekre jellemző »figyelemelterelő« nagy rendezvényről” sem gondoskodott – miként például 1974-ben az aradi vértanúk újratemetésével.„Ma 56 nem téma odahaza” – állapította meg a párizsi Irodalmi Újság szerkesztője, Méray Tibor abban a cikkében, amelyet egy erre a kerek évfordulóra időzített antológia bevezetőjeként írt. „Egy második nemzedék indul immár útnak Magyarországon, amelyiknek a forradalom nem megélt élmény (...), hanem ködbe vesző múlt”, melyet mély csönd övez. Ennek okát az emigráns szerkesztő egyrészt „a legyőzöttek kollektív szégyenérzetében” jelölte meg („nem a bukás miatt, hanem azért, mert kénytelenek beérni azzal, aminél húsz évvel ezelőtt lényegesen többet kívántak”), másrészt pedig a győztesek szégyenében, merthogy november 4-ét, az orosz szuronyokat „legszívesebben kitörölnék az emlékezetükből”.A felülről diktált hallgatást a politikai rendőrség – egy 1976-os belügyi jelentés szófordulatával – „célirányosan és egyre hatékonyabban” kényszerítette ki. A belső elhárítás szoros ellenőrzés alatt tartotta a börtönből kiszabadult ötvenhatosokat, köztük azokat, akik három évvel korábban, 1973. október 23-án nem átallották demonstratívan tiszteletüket tenni a budapesti Munkástanács egykori elnökének, Rácz Sándornak Mátyás-templomi esküvőjén. Az elővigyázatosság a hivatalokra is kiterjedt, október közepétől például munkaidőn túl minden írógépet kulccsal zárható szekrénybe kellett tenni, az évforduló két hetében megjelenő lapoknál pedig az éber rovatvezetők még újságíró gyakornokokat is bevonva böngészték végig az apróhirdetéseket, nehogy véletlenül megjelenjenek olyasmik, amik a legendárium szerint valamelyik korábbi októberben nyomdafestékhez jutottak: „Köztársaság térre néző, romos lakásomat Corvin közi újra cserélném”, az 1956 végi mozgósító jelszóra emlékeztető „Márciusban újra kezdjük a táncoktatást” vagy „Nyugdíjas kádár alkalmi munkát keres”.
Utóbbit állítólag 1972-ben próbálta valaki álláshirdetésként feladni. Abban az évben, amikor az MSZMP első titkára betöltötte a 60. évét, és a kiszivárgott hírek szerint azért kérte nyugdíjazását Moszkvától és pb-társaitól, hogy ezzel kapjon megerősítést némiképp megrendült uralmához. A kádári játszma részleteit feltáró Rainer M. János történész egy idei írásában azt is megemlíti, hogy Kádár éppen kerek születésnapján engedett meg 1956-tal kapcsolatban egy „alternatív” értelmezést: „Van egy meghatározás, amit mindannyian elfogadhatunk. Az egy nemzeti tragédia volt.” Ehhez Kádár még azt is hozzátette: „személy szerint sajnálom valamennyi áldozatot, bármelyik oldalon halt is meg”. A dolog szépséghibája csupán az, hogy e szavak zárt körben, pohárköszöntőként hangzottak el, és egy szemernyit sem változtattak a hivatalos állásponton. Olyannyira nem, hogy amikor 1976 decemberében a központi bizottság ülésén a friss külügyi kb-titkár, Gyenes András beszámolt „a magyar emigráció reakciós csoportjainak ellenséges propagandakampánya kudarcáról”, elégedetten nyugtázta, hogy a párt 1956-tal kapcsolatos felfogása „két évtized óta változatlan”, s ennek köszönhető az is, hogy „az évforduló hazánkban semmilyen visszhangot nem keltett”, a megnövekvő nyugati érdeklődést pedig „a mai Magyarország vívmányainak és eredményeinek bemutatására” sikerült felhasználni. Gyenes hozzászólásából tudhatóan a pártvezetés sikerként könyvelte el, hogy a tudósítások „a magyar viszonyokat úgymond 1956 vívmányaként értékelték”, még ha hangsúlyozták is, hogy „a rendszer és a nép közötti egyensúly viszonylagos, csak a nyers terror szűnt meg, s a diktatúra módszerei erőteljesen érvényesülnek, noha kifinomultabbá váltak”.
MURÁNYI GÁBOR
