– Mikor lehet kimondani, hogy vége van a válságnak?
– Ahogy a válság elejének időpontját nem tudjuk pontosan megállapítani, úgy a végét sem. Ha a jelenlegi válság kezdetét firtatjuk, Magyarországon a legtöbben 2008. október 9-ét, a mi fekete csütörtökünket jelölnék meg, amikor a tőzsde összeomlott, kiszáradt az állampapírpiac és a bankközi devizapiac, nagyot zuhant a forint árfolyama. A görögök feltehetően 2010-es dátumot mondanának. Pedig a válság voltaképpen már 2007 közepén elkezdődött az Egyesült Államokban, ám nincs olyan kezdődátuma, mint az 1929-es nagy depressziónak, amelynek nyitányát az október 29-ei fekete keddre teszik. A mostaninak az egyik lehetséges kiindulópontja 2007. június 15-e, mert a Moody's akkor minősített le először úgynevezett fedezett adósságkötelezvényeket, CDO-kat, ami elindította a lavinát. A fedezett adósságkötvény olyan rafinált banki termék, amelyben a kibocsátó kifogástalan minőségű és kockázatosabb, másodrendű hiteleket, hitelderivatívákat csomagol egybe. Amikor először tudatosult az ezekben rejlő veszély, akkor tört ki a másodrendű jelzálogpiaci válság. Mások 2007. július 14-ét jelölik meg, amikor az első, CDO-kra szakosodott alap felfüggesztette a kifizetéseket, megint mások augusztus 9-ére, az európai pénzügyi piacok első megrekkenésének dátumára voksolnak. Utolsó napja pedig egészen biztosan nincs egy válságnak, még az 1929-ben elkezdődött nagy depresszió végpontját is más és más időpontra teszik a történészek az 1932 és 1934 közötti tartományban. Nagyjából akkor van vége, amikor a gazdaság már tartósan növekszik, és a GDP elérte a válság előtti szintet vagy a válság előtti növekedési pályát.
– Ez fontos kritérium? Legalább a startvonalra vissza kell jutni?
– A mostani válságnak több tényezője van, nem pusztán reálgazdasági visszaesésről van szó. Ezért, bár már több ország GDP-je meghaladja a válság előtti szintet, nem mondhatjuk, hogy túl lennénk rajta. Visszatérve a kezdetekhez, a 2008-as év annak vizsgálatával telt, vajon a fejlődő-felzárkózó országoknak megadatik-e a lekapcsolódás esélye, vagy ők is belesodródnak a fejlett pénzügyi centrumok válságába. Erről akkor még nagyon sok ellentétes vélemény fogalmazódott meg. A Carmen Reinhart–Kenneth Rogoff-szerzőpáros 2008 márciusában az elsők között írta le Most más idők járnak című, híres cikkében, hogy a fejlődő és a fejlett országok természetes együtt sodródására kell felkészülni. De ez csak 2008 őszén vált nyilvánvalóvá.
– Akkor viszont olyannyira, hogy Charles Dallara, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet ügyvezetője Budapesten már arról beszélt, hogy az amerikai másodrendű jelzálogpiaci válság nem kíméli a perifériát, így Magyarországot sem. Sőt azt mondta, a fejlődő országoknak a Nemzetközi Valutaalap fog segíteni.
– Pedig Magyarországon sem azokban az októberi napokban kezdődött a válság, hanem jóval korábban. Az egyik összetevője, Kopits György szavaival élve, a kétezres éveket jellemző fiskális alkoholizmus, az állam túladósodása, ennek veszélyére a Magyar Nemzeti Bank folyamatosan figyelmeztetett. A másik a lakosság túladósodása volt. A másodrendű jelzálogpiaci válság kitörését követően, 2007-ben az MNB azt is jelezte, hogy mind az állam, mind a bankszektor egyre drágábban és egyre rövidebb lejáratra jut forrásokhoz, és baj lesz abból, ha folytatódik a hihetetlenül felgyorsult hitelezés. A mi saját bejáratú buborékunk a devizahitelezés volt, ami együtt járt a bankok kockázatalapú versenyével, a hitelkritériumok fellazulásával. De a pénzügyi krízis hatásait a lakosság valóban csak 2008 októberében érezte meg.
– Az IMF pedig parádés gyorsasággal döntött Magyarország megsegítéséről. Netán némi lelkiismeret-furdalásuk volt a világ pénzügyi vezetőinek?
– Nem, csupán rádöbbentek a nemzetközi összefogás fontosságára. Az amerikai Fed elnöke, Ben Bernanke még 2008. májusi beszédében is úgy vélekedett, nem fenyeget a recesszió réme, a pénzügyi válságot kordában tudják tartani. A fordulópontot 2008. szeptember 15-e, a Lehman bankház csődje jelentette. Ekkor éreztük meg, hogy egy csapásra megváltozott a globális szereplők magatartása, racionális helyzetekben is olyan irracionális döntések születnek, amelyek következményei beláthatatlanok. Ebben az időszakban az a Christine Lagarde játszott hihetetlenül nagy szerepet, aki ma az IMF vezérigazgatója. Franciaország pénzügyminisztereként ő egyengette az IMF és Brüsszel egymásra találását, a legkritikusabb hónapokban ő volt az unió gazdasági és pénzügyminiszteri tanácsának, az Ecofinnek az elnöke, a válságmenedzselés nemzetközi csúcsszervének, a G20-nak az egyik ügyvezetője.
– Ha a krízisnek még nincs vége, akkor most melyik szakaszában vagyunk? Éppen egy bukófordulóban?
– Most ott tartunk, hogy már elég jól tudjuk szakaszolni, ami eddig történt. Ez nem nagy öröm. A Lehman csődje utáni korszak 2010 elejéig mély pénzügyi krízist és recessziót hozott, és amikor már úgy festett, hogy a világgazdaság túljut ezen, akkor roppantak meg egyes eladósodott államok, tört ki a szuverén válság. Görögországról az első aggasztó hírek 2010 januárjában jelentek meg, márciusban már leminősítések következtek, majd bejött a képbe Írország, Portugália és a többi úgynevezett perifériaország. A helyzet gyorsan eszkalálódott, ma már ismét azt találgatják világszerte, lesz-e belőle újabb recesszió. Mindeközben a magyarországi válság saját utat járt be. 2007 nyarától elvileg volt lehetőség, vagy inkább remény a leválásra, 2008. október 9-éig viszonylag gyenge másodlagos hatásokat érzékeltünk, elsősorban az állampapírpiac akadozott. Akkor azonban kitört a likviditási válság, amit az MNB, az IMF és a külföldi anyabankok összehangolt akciója segített megfékezni. 2009 tavaszán a közép- és kelet-európai térségben a termelés gyors visszaesését, a banki portfóliók romlását és a külföldi forrásoktól való erőteljes függést látva számos elemzőben felrémlett a sudden stop, a hirtelen halál veszélye. A 2009-es recessziót lassú kilábalás követte, ám 2010 közepe óta az európai szuverén válság miatt ismét erős fenyegetettségben élünk, miközben jelentősen megnehezedett a külföldi forrásokra való támaszkodás lehetősége.
– Az méltányolható törekvés, ha egy kormány úgy dönt, hogy jobban összekapja magát, mint a környezete, előbb akar kijönni a válságból. Bár a gyorsítási kísérlet nem sikerült, Magyarország fizetési mérlege számottevő többletet mutat, amire korábban nem volt példa. A megtakarítások is növekednek. Ez nem elég látványos javulás?
– Egészen biztos, hogy Magyarország sokkal kevésbé sérülékeny, mint 2008-ban volt. Minden nagy gazdasági csoport visszafogta a kiadásait, csökkentette az eladósodottságát. Ennek következtében nettó finanszírozói pozícióban vagyunk a világgal szemben. Ez azonban hosszú távon nem tartható fenn, ezzel csökken a gazdaság potenciális növekedése. A felzárkózáshoz, tőkeszegény országként, szükségünk van külső forrásokra, mindazonáltal az eladósodásban rejlő veszélyek miatt a jövőben a válság előttinél jobban kell támaszkodnunk a belső, lakossági megtakarításokra. Ha hosszabb távra tekintünk, az a kérdés, mennyire erodálta a válság a növekedés egyes tényezőit, a munkaerőt, a beruházásokat és a műszaki megújulás esélyét. Kulcskérdés, sikerül-e olyan rugalmas munkaerőpiacot kialakítani, ami hosszú távon is magas szintű foglalkoztatást eredményez, és hogy hogyan alakul a tőkeakkumuláció. Ebből a szempontból nem túl biztató, hogy a beruházási adatok folyamatosan a negatív tartományban vannak. Félő, hogy a beruházási környezet tartós elbizonytalanodása esetén nem lesz hol foglalkoztatni az esetleg megjelenő többletmunkaerőt. Ami pedig a technikai fejlődést illeti, arra szintén kedvezőtlenül hathat a befagyó, nagyon göcsörtös, súrlódásos pénzügyi közvetítőrendszer.
– Ez meglehetősen elegáns megfogalmazása annak, hogy a vállalati hitelezés visszaesett, és ez már azt megelőzően megkezdődött, hogy a devizahitel-végtörlesztési törvény miatt kitört a hadiállapot a kormány és a magyarországi pénzintézetek külföldi anyabankjai között.
– Remélem, hogy nincs hadiállapot, az efféle kifejezéseket szeretném elkerülni. Tény, hogy a vállalati és a háztartási hitelezés 2008 óta csökken, ezzel egyedül állunk a térségben. Kollégáink megvizsgálták a hitelezés keresleti és kínálati tényezőit, és úgy találták, hogy 2010 óta inkább az utóbbiak a meghatározóak, azaz a bankok mérsékelték a kínálatukat, főleg a rövid lejáratú vállalati hitelezés terén.
– Ha a végtörlesztési lehetőség miatt a lakossági megtakarítások tetemes része erre mehet el, ha a bankok nem nyújtanak, a vállalatok pedig nem kapnak hitelt, akkor miből lesz itt növekedés? Van-e gazdasági növekedés hitel nélkül?
– Jelenlegi előrejelzésünk 2012 második felére teszi a hitelezési tendencia megfordulását. Ez nagyon messze van, addig sok időt el lehet vesztegetni. Még szeptemberben is egyszázalékos GDP-növekedést vártunk 2012-re, de mostanra a prognózisunkat 0,6 százalékra vettük vissza.
– Mikor mondhatjuk el, hogy túl vagyunk a válságon?
– Magyarország kis, nyitott gazdaságában a fertőzés veszélye egészen addig fennmarad, amíg meghatározó környezetünk, Európa nem stabilizálódik, amíg bankjai meg nem erősödnek, amíg a hosszú távú növekedési ütemhez közeli teljesítményre nem lesz képes, amíg GDP-je meg nem közelíti a válság előtti szintet. Ha ez bekövetkezik, adott lesz a magyar gazdaság számára a megfelelő külső kereslet és a globális pénzügyi biztonság. A válságból való kikászálódáshoz a belgazdaságban is szükség van egyre s másra, például működő pénzügyi közvetítőrendszerre, bővülő hitelezésre, külső források bevonására csökkenő adósságráta mellett. Bár az utóbbi helyesen kiemelt kormányzati cél, nem feltétlenül kell arra fókuszálni, hogy mielőbb elérjük azt a mértéket, amely a környezetünket jellemzi, mert ez tíz-húsz évig is eltarthat. Beérhetnénk azzal, hogy legyen kinőhető a külső, a belső és a devizaeladósodottság is, és ezt meggyőzően be is tudjuk mutatni a befektetőknek, mert az adósság fenntarthatósága részben bizalmi kérdés is.
FARKAS ZOLTÁN
