Többször is azt hitték az EU, illetve az eurózóna tagjai 2011-ben, hogy túljutottak a felhalmozott államadósságuk keltette válságon – és mindannyiszor csalódniuk kellett. A Lehman Brothers amerikai brókerház 2008. őszi összeomlásával kezdődött pénzügyi-világgazdasági krízis, amelynek súlypontja 2010-ben tevődött át Európára – megrendült az ír, a portugál és a görög gazdaság is –, 2011-ben mélyült el. Nem sikerült stabilizálni a helyzetet az EU Achilles-sarkán, Görögországban, ezért a valutaövezet júliusi brüsszeli csúcsértekezletén újabb mentőcsomagot fogadtak el Athén számára. A 14 hónapon belüli második akcióban az EU és az IMF három évre szóló, 109 milliárd eurós hitelkeretet nyitott, a görög államkötvényeket birtokló bankok pedig kénytelen-kelletlen belementek befektetésük 21 százalékának leírásába. De ez sem volt elég. A befektetés- és hitelminősítők a görög kötvényeket az államcsőd előtti kategóriába sorolták, ezért október végén a júliusi EU–IMF-mentőcsomag nagyságát 130 milliárd euróra emelték, a bankokkal pedig lenyelették az 50 százalékos leírást. Ezzel a remények szerint a görög államadósság a GDP 160 százalékáról 2020-ra a 120 százalékára mérséklődhet.
Nem sikerült megállítani a válság tovaterjedését sem. A spanyol és az olasz államkötvények elvárt hozama is 7 százalékra emelkedett – ezen a szinten az írek, a portugálok és a görögök mentőövre szorultak. A két ország tartozásainak újrafinanszírozására viszont kevés az EU, illetve az eurózóna pénze, ezért minden eszközzel igyekeztek megőrizni a két ország fizetőképességét. Ezt a célt szolgálta, hogy az euróövezet ideiglenes válságalapjának (EFSF) rendelkezésére álló forrást 440 milliárd euróra emelték, ám magasabbra nem tudták feltornászni. A közel-keleti és ázsiai állami befektetési alapok, valamint Kína annak ellenére vonakodtak beszállni az EFSF feltőkésítésébe, hogy Brüsszel előbb garanciát vállalt az EU-tagországok államkötvényein elszenvedett veszteség első 20-30 százalékára, majd a decemberi csúcsértekezleten rögzítették: a görög eset nem ismétlődhet meg, a jövőben a magánbefektetők egyetlen eurócentet sem bukhatnak a papírokon.
A válság kormányokat sodort el, az olasz Silvio Berlusconi miniszterelnök lemondása viszont nemcsak országa politikai hitelét állította helyre, de az EU-gépezet működőképességét is javította. Görögország kapcsán kiderült, hogy az eurózóna-tagság nem feltétlenül örökös. Amikor ugyanis Jórgosz Papandreu kormányfő megpendítette, hogy népszavazást ír ki az éppen elfogadott második mentőcsomagról, közölték vele: a segítség és a cserébe kért megszorítások helyett Athén választhatja a gazdasági kataklizmával fenyegető távozást is a valutaövezetből.
Vita alakult ki az Európai Központi Bank (EKB) szerepéről is. A franciák és az eurózóna perifériájának országai azt szeretnék, ha az amerikai jegybank szerepét ellátó Fed mintájára az EKB is szinte korlátlanul vásárolna államkötvényt. Ezt azonban a valutaövezet végső menedékét jelentő Németország éppúgy ellenzi, mint a kockázat szétterítését eredményező páneurópai államkötvények bevezetését.
Az év végére kialakult a válságkezelés korábbi szakaszaiban is formálódó német–francia irányítású, többsebességes EU, középpontjában a költségvetési egyeztetést vállaló erős gazdaságokkal, amelyek szorosabbra fűzik integrációjukat. A 17 tagú eurózóna több állama a peremvidéken, de még a közös valutát használva próbálja felvenni a tempót. Csökkenhet ugyanakkor a külső körben rekedt tíz ország beleszólása az érdemi döntésekbe, még akkor is, ha közülük többen is csatlakoznak a britek által elutasított kormányközi egyezséghez a fiskális fegyelem betartásáról.
