Feladta a leckét a parlament a jogászoknak: ahány szakértő, annyi értelmezése van annak, mit is jelent a történeti alkotmány. Tartalmának felvázolására tett ugyan kísérletet a szakma, ám ezek a munkák töredékesek maradtak, és nincs érvényes katalógus arról, mely jogszabályokból áll össze az „ezeréves alkotmány”. „Az is lehet, hogy ilyen lista elkészítése eleve kizárt, a mai alkalmazhatóság szempontjából releváns jogi tartalom meghatározása reménytelen vállalkozás. A közjogtudomány és a korabeli törvényhozás sem kísérelte meg az idetartozó jogi normák pontos felsorolását” – mondta Stipta István, a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanszékvezetője.
Márpedig a tényleges tartalom nélkül nehéz lesz meghatározni, mik is a történeti alkotmány vívmányai. Paczolay Péter, a történeti alkotmány értelmezésére hivatott Alkotmánybíróság (AB) elnöke e tekintetben meglehetősen szkeptikus. Mint egy tavaly őszi konferencián kifejtette, „a magyar történeti alkotmány – az igazolására szolgáló elméleti erőfeszítések ellenére – erősen csökkent értékű alkotmány volt, amelynek épületét a huszadik század viharai végleg felőrölték”. Vannak, akik szerint nem ennyire sötét a helyzet. „Vívmányoknak azok minősíthetők, amelyek megfeleltek az adott kor szükségleteinek és előmozdították a fejlődést” – adott értelmezési szempontot Ádám Antal professzor, volt alkotmánybíró. Szerinte Szent István király törvényeivel kezdődik a sor, s egészen az 1949-es írott alkotmány megszületéséig tart: a főbb mérföldkövek az Aranybulla, a szokásjogot is kodifikáló Werbőczy-féle Hármaskönyv, a rendi országgyűlések függetlenségi törekvéseit hordozó jogszabályok, a polgári átalakulást megalapozó 1848. áprilisi és az 1867 utáni törvények.
Zlinszky János, aki Ádámmal egy időben volt az AB tagja, egyik tanulmányában azt fejtette ki, hogy a történeti alkotmány tulajdonképpen a törzsszövetségek fejedelemválasztásával kezdődik. „A választás és a hatalomátruházás módja, a hatalomgyakorlás rendszere a fejlődésben tovább finomodva, lényegében alapjává lett a magyar alkotmányosságnak” – írta a jogászprofesszor. Ebben az értelemben tehát az állam megszervezésének módja lehetne az a történelmi vívmány, amelyre a jövő jogalkotóinak és alkalmazóinak figyelniük kellene.
A kezdetnél csak az vitatottabb, meddig terjedt időben a történeti alkotmány. Van, aki szerint az 1848-as törvényekkel szakadt meg a jogfolytonosság, mások úgy vélik, az 1946. évi I., a köztársaságot proklamáló törvénnyel, amelyet amúgy jogászok között „kis alkotmánynak” is becéztek. Ugyanakkor Paczolay szerint e törvény még a történeti alkotmány része volt, „melyet azonban az 1949. évi első chartális alkotmány végleg megsemmisített”.
Nem így látja Sólyom László, az előző köztársasági elnök, aki épp Ádám és Zlinszky idején volt az AB elnöke. Szerinte nem Szent István törvényeihez vagy a Pragmatica Sanctióhoz kell a jogértelmezőnek fordulnia, a ma használható vívmányok ugyanis 1990 óta alakultak ki. E kérdésben a jövőben az AB dönt, amelynek a Fidesz jóvoltából tavaly óta tagja Pokol Béla, az ELTE egyetemi tanára, egykori kisgazda politikus, s ő a láthatatlan alkotmány Sólyom-féle koncepciójának bírálója volt. Nézete szerint egyenesen annulálni kellene az összes, 1990 óta hozott AB-döntést, hiszen eltűnt mögülük a hivatkozási alap.
Vezető alkotmányjogászok között sincs tehát egység még abban sem, mely időhatáron belül értelmezhető a történeti alkotmány fogalma, tartalma, a vívmányai tekintetében pedig még nagyobb eltérések várhatók. A kétkamarás országgyűlés például a hatalommegosztás szempontjából kétségtelenül vívmánynak volt tekinthető, a mai politikai felépítésbe viszont nem illik bele. Egyáltalán az AB-re lehet-e ruházni a döntést olyan kérdésben, amely az alapvető politikai berendezkedést, a hatalomgyakorlás alapvető kérdéseit érinti?
Az értelmezéssel kapcsolatos várható problémákra mutatott Stipta egy példát: mi a helyzet akkor, ha egy megyei önkormányzat megtagadja egy kormányzati rendelkezés vagy törvény végrehajtását, mert az az érdekeibe ütközik? A történeti alkotmány alapján erre valaha volt joga. Az úgynevezett vis inertiae az újkori állami önállóság egyik alkotmányjogi biztosítéka volt: a vármegyéknek szokás alapon, majd 1543-tól kodifikált joguk volt a törvénytelennek tartott állami rendelkezések félretétele. S mi tagadás, e jogukkal gyakran éltek is. Ádám Antal szerint a történeti alkotmány részei voltak olyan törvények, jogszabályok is, amelyek felélesztése veszélyes lehet. „A Horthy-korszak égbekiáltóan jogfosztó és a magyar zsidóság többségének kegyetlen elpusztítását eredményező törvényei, a polgári egyenjogúságot sértő, elavult címeket és rangokat preferáló, valamint hazánkat tengernyi szenvedésbe és más súlyos veszteségbe taszító háborús normái a történeti alkotmány kitörölhetetlen és megbocsáthatatlan szégyenfoltjai” – hangsúlyozta a jogtudós.
Mindezek arra utalnak, hogy a történeti alkotmány alaptörvénybe emelésével olyan jogforrás kapott normatív erőt, amelyiknek nem ismert a tartalma. Az AB egyébként már többször kifejtette, hogy a nem világos tartalmú normaszövegek alkotmányellenesek, ám mivel a hivatkozás a történeti alkotmányra magába az új alaptörvénybe került be, az AB-nek nincsen rá hatásköre. Stipta e paragrafus értelmezését reménytelen próbálkozásnak tartja, bár a jogtörténet-tudomány sokat fog profitálni belőle. A tanszékvezető szerint ez a vita „nem szolgálja a jogi stabilitáshoz fűződő elemi érdeket”, ezért e paragrafust inkább el kellett volna hagyni.
RIBA ISTVÁN
