A Harvard Egyetem két ismert kutatója, Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff 2010-ben megjelentetett egy tanulmányt, amelyben negyvennégy fejlett és feltörekvő ország kétszáz éves gazdaságtörténetének elemzése alapján arra a megállapításra jutottak, hogy 90 százalékos államadósság-ráta felett hirtelen jelentősen csökken a gazdaságok növekedési üteme. 2013 áprilisában Thomas Herndon, a massachusettsi állami egyetem 28 éves PhD-hallgatója és két tanára, Michael Ash és Robert Polin világgá kürtölte, hogy Reinhart és Rogoff levezetésében alapvető hibákra bukkantak.
Reinhart és Rogoff számításai szerint a GDP 90 százalékát elérő eladósodással a fejlett országok növekedési ütemének mediánja (aminél gyorsabban, illetve lassabban éppen az adott kategóriába eső országcsoport fele-fele növekszik) egy százalékponttal, az átlaga pedig még drasztikusabban, 3,5-ről –0,1 százalékra csökken. Amint kritikusaik kiderítették, a szerzőpáros három hibát is ejtett. Az első egy banális Excel-képletezési hiba, ami korrigálható, és önmagában az eredményeket nem változtatja meg érdemben. A második, hogy a szükséges adatok hiányában néhány ország tapasztalatát figyelmen kívül hagyták. Ezek az adatok most már megvannak, és bizony érdemi hatással vannak az eredményekre. A harmadik, hogy vitatható módon súlyozták az adatokat: minden ország azonos súlyt kapott, függetlenül attól, hogy egy vagy éppen tíz éven keresztül küzdött-e magas államadóssággal. Természetesen ugyanennyire vitatható lett volna az a módszer is, ha azok az országok, amelyek államadóssága mondjuk tíz éven keresztül haladta meg a küszöbértéket, tízszer akkora súlyt kaptak volna, mint azok, amelyek csak egy évig csúsztak bele a veszélyesnek mondott sávba, de történetesen a szerzőpáros által választott súlyozás is inkább az ő állításukat erősítette.
Mágiarakás
Bár a massachusettsi kutatók eredményeiből az következik, hogy nincs bűvös, 90 százalékos határ, azt ők sem kérdőjelezik meg, hogy magasabb államadósság-rátához a gazdaságtörténeti adatok szerint egyértelműen alacsonyabb növekedési ütem tartozik.
Tisztán tudományos szempontból egyébként is rendkívül zavarba ejtő lenne, ha találnánk egy olyan, egyszerű számszaki összefüggést, amely kétszáz éven keresztül több tucat országra igaz lenne. A makrogazdaságtan nem fizika, itt nincs fénysebesség, elektrontömeg és más hasonló, idő- és helyfüggetlen állandó. Ha lenne, az vagy semmitmondó azonosság lenne, vagy valamiféleképpen az emberi tulajdonságok általános jellemzőiből következne. Az persze elképzelhető, hogy egy mágikus küszöbértékben való hit elterjed a tőkepiaci szereplők között, és önbeteljesítő jóslatként átmenetileg működhet (ha elég sokan azt hiszik, hogy 90 százalék felett nagy baj lesz, akkor 90 százalék környékén sokan elkezdenek menekülni, és ebből tényleg meglesz a baj), de a pszichikai tényezők könnyen megbuknak, érvényesülésük kétszáz éves átlagban szintén kizárható. Részben ezért is értelmetlen egy ötvenszázalékos adósságküszöb alkotmányba vésése, amint az a honi politikában történt.
A 2008-ban kirobbant amerikai hitelezési válság és a 2010-ben kezdődött európai államadósság-válság a gazdaságpolitikai viták középpontjába állította a sok évtizedes kérdést, hogy lehet-e a költségvetési hiány növelésével mérsékelni a visszaesést, elősegíteni a növekedést. Az adósságráta a nominális adósság és a GDP hányadosa, tehát nyilvánvalóan akkor csökken, ha a számlálóban lévő adósság lassabban növekszik, mint a nevezőben szereplő GDP. Mivel az adósság elsősorban a költségvetési hiány miatt halmozódik, az a kérdés, hogy a deficit növelése elégséges GDP-növekedést generál-e az adósságráta mérsékléséhez. Azok, akik szerint nem, kapva kaptak Rogoffék „tudományos bizonyítékán”, és lelkesen hivatkoztak rá, az amerikai republikánusoktól az angol konzervatívokon át egészen az Európai Bizottság illetékes biztosáig. Természetesen e nézet képviselőinek voltak más érveik is, hogy miért kell az adósságban úszó országoknak mielőbb kiegyensúlyozniuk a költségvetésüket, és kezelhető szintre csökkenteniük az adósságrátájukat, de a tudományos tekintéllyel való érvelés több mint csábító volt.
Amikor kiderült, hogy a Reinhart–Rogoff-cikk legjobban kommunikálható tételét az adatok nem támasztják alá, az ellenoldal támadásba lendült, és olyan állításokat fogalmazott meg, amelyek szintúgy nem következtek az adatokból. Abból, hogy hatvan ország és kétszáz év átlagában nem tört meg látványosan a növekedés üteme a 90 százalékos adósságráta átlépésekor, még nem következik, hogy minden magas adósságrátájú ország számára biztos recept az adósság kinövése laza költségvetési politikával.
Hatásvizsgálatok
A legfontosabb kérdés ugyanis továbbra is tisztázatlan: valóban fékezi-e a növekedést a magas államadósság-ráta, vagy csak arról van szó, hogy a zuhanó GDP miatt „definíciószerűen” megnövekszik az adósságráta?
Akadémiai körökben éppen az a legfontosabb vád Reinharttal és Rogoff-fal szemben, hogy megfelelő tudományos alap nélkül, mindössze egyetlen, vitatható statisztikai becslésre alapozva, az oksági viszonyok vizsgálatának elhanyagolásával kreáltak egy nagyon egyszerű szabályt. Méghozzá valószínűleg azért, mert azt gondolták, hogy a döntéshozó politikusokra csak ilyen módon lehet hatni (érdemes megjegyezni, hogy Rogoff éveken keresztül éppen a Nemzetközi Valutaalap fő közgazdásza volt).
A költségvetési problémák kezelésével kapcsolatban manapság egymásnak feszülő nézetek között nemcsak a Reinhart–Rogoff-féle 90 százalékos küszöb miatt van ellentét (a vitának ez a része gyakorlatilag eldőlt az elutasítók javára), hanem az úgynevezett multiplikátor nagysága miatt is. A multiplikátor a gazdasági növekedési hatás és az annak kiváltásához szükséges költségvetésiegyenleg-változás hányadosa. A multiplikátor Keynes 1930-as években kidolgozott költségvetési gazdaságélénkítési javaslatának egyik alapfogalma. A politikai viták szintjére vulgarizált változat szerint a költségvetési egyenleg megváltozásával egyenes arányban változik a gazdasági növekedés üteme: ha például a költségvetési hiányt a GDP egy százalékával növeljük, akkor a GDP is megnövekszik mondjuk fél százalékkal, ha pedig két százalékponttal növeljük meg a hiányt, akkor egy egész százalékkal nő a GDP. És persze ennek az ellentettje is igaz a leegyszerűsített elgondolás szerint: ha egy százalékkal csökkentjük a költségvetési hiányt, akkor fél százalékkal csökken a GDP.
A költségvetési megszorításokat kárhoztatók boldogan lobogtatják az EU és az IMF legújabb számításait, amelyek szerint válság idején jóval nagyobb lehet a multiplikátor értéke, mint „békeidőben”, és országonként, sőt a konkrét költségvetési intézkedések függvényében is jelentősen eltérhet egymástól. Nagyjából 0,2 és 2,0 között bármi lehet ez a szorzószám, ez pedig tízszeres különbséget jelent. Ha a multiplikátor csak 0,2, akkor a költségvetési megszorítással járó lassulás nem okoz olyan drámai csökkenést az adóbevételekben, ami felülírná a megszorítás közvetlen egyenlegjavító hatását. Ha viszont 2,0 a multiplikátor, akkor a megszorítások már lefelé menő spirálba küldhetik a gazdaságot. És ha netán ez valóban így van – folytatódik az érvelés –, akkor válságos időkben, amikor nagy a multiplikátor, a fenntarthatóság inkább költségvetési élénkítéssel javítható, a költségvetési szigort pedig meg kell hagyni a békeidőkre, amikor nagyobb növekedési áldozat nélkül csökkenthető az adósságráta.
A Reinhart–Rogoff-féle mágikus adósságküszöb egyik lehetséges működési mechanizmusa lenne, ha az adósságráta egy szintje fölött a multiplikátor annyira lecsökkenne, hogy a költségvetési lazítás már középtávon sem képes akkora gazdasági növekedést generálni, ami a megugró adóbevételek révén stabilizálná a költségvetést. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen küszöbérték független lehetne minden helyi adottságtól, például az adórendszer szerkezetétől, a társadalmi normáktól és így tovább.
Hitelt érdemlő tények
A képletet tovább bonyolítja a hitelesség kérdése. Azok az országok (például Németország), amelyek jó időben, viszonylag kis növekedési áldozattal végrehajtották a költségvetési kiigazítást, egyúttal hitelességet is vásároltak maguknak. Ők megtehetnék, hogy válságos időben lazítsanak, mert a befektetők elhinnék nekik, hogy a válság elmúltával megint stabilizálják majd a pénzügyeiket. Ellenben azok az országok (például Görögország), amelyek már a jobb időkben súlyosan eladósodtak, most hiába hangoztatnák, hogy a válság idején mennyire jótékony hatású lenne egy kis költekezés, mert részükről ez nem hiteles felvetés.
A multiplikátor fogalmának gyakorlati gazdaságpolitikai haszna éppen abban állna, hogy a hatás bizonyos országok bizonyos időszaki adatai alapján becsülhető, és ez a számított érték más országokra és más időszakokra is átvihető, értelmezhető. Ha ez nem így van, a multiplikátor utólag számított értékeit a prognózisokban nem lehet használni. Márpedig minden jel arra utal, hogy ez a helyzet.
Több euróövezeti tagállam esetében még a multiplikátorok nagyságáról folyó vita sem igazán perdöntő, a problémás országok számára ugyanis nem volt valós alternatíva a költségvetési lazítás. A fenntarthatatlan adósságspirálból csak négyféle kiút létezik: a – legalább részleges – csőd, az adósság elinflálása, a gyorsabb növekedés és a kiigazítás. Mivel az eurózónában az adósság nem saját pénzben áll fenn, az egyes tagországok nem tudják azt elinflálni. A csődöt tehát csak növekedéssel vagy kiigazítással tudják elkerülni. Amíg az eurózónában nincs végső hitelező (mint az Egyesült Államokban a Fed, amely legalább a másodpiacon korlátlanul vásárolhat államkötvényeket), a német adófizetők nem írnak alá biankó csekkeket mások megsegítésére, a nemzetközi tőkepiac szereplői pedig úgy látják, hogy egyes országokban nincs belső igény a költségvetési politika fenntarthatóságára, addig egyszerűen nem lesz, aki a növekedés reményében megálmodott költségvetési lazítást és az ezáltal – elvileg átmenetileg – megnövekvő államadósságot finanszírozza. Marad tehát a kiigazítás.
A közgazdasági elmélet szempontjából mindebből az következik, hogy itt az ideje megszabadulni két, túlzottan leegyszerűsítő szabálytól. Egy: nincs és nem is keresendő mágikus államadósság-küszöb. Kettő: a költségvetési egyenleg és a gazdasági növekedés közti multiplikátor olyan mértékben függ országonként változó, sokszor nem is mérhető tényezőktől, hogy általános gazdaságpolitikai ajánlások megalapozására gyakorlatilag nem használható.
A nemzetközi gazdaságpolitikai színtéren nagyjából úgy foglalható össze a helyzet, hogy a magasabb adósságráta nagy valószínűséggel fékezi a növekedést, de továbbra sincs olyan nagyon egyszerű költségvetés-politikai recept, amit ha bármely eladósodott ország, akár külső kényszer hatására is, betart, akkor minden problémája biztosan megoldódik. Fiskálisan önálló, de nem saját devizában eladósodott, hiteltelen országok számára nincs alternatívája a kiigazításnak.
ROMHÁNYI BALÁZS
