„Megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak” – Szent Istvánnak ez az intelme – amely azon alapul, hogy az egynyelvű és egyszokású ország „gyenge és esendő” – látszólag megvalósult a mai Magyarországon. A nagyvárosok központjában megtelepedtek a kínai és indiai éttermek; betérve egy-egy belvárosi romkocsmába, vagy jegyet váltva az ismertebb fürdők valamelyikébe, esetleg Hévízre kirándulva, lassanként kevesebb magyar szót hallani, mint idegent.
Hogy az ország, s benne a „világváros” Budapest mégsem tekinthető a multikultúra modern kori – és főként kritikátlan – befogadóhelyének, azt a mindennapi tapasztalatok mellett számos felmérés is megerősíti. Ötven évre megoldódnának a népesség fogyásából, illetve öregedéséből eredő problémák Magyarországon, ha 1,8 millió bevándorlót befogadna az ország – vetette fel az a tanulmány, amelyet még az első Orbán-kormány megrendelésére a Cseh-Szombathy László akadémikus vezette demográfiai műhely készített. A csupán matematikai számításnak és nem gyakorlati megoldásnak szánt ötlet heves politikai elutasítottsága is jelezte, darázsfészekbe nyúl, aki a magyar társadalom bevándorlókkal való felfrissítésétől reméli az öregedő korfa megújulását. A Szent István-i „befogadó nemzet” ideája – ha volt is ilyen időszaka a magyar történelemnek – a múlté. Ha létezik közmegegyezés ebben, akkor arra leginkább a „fontolva maradás” kifejezés illene.
A magyarok negyede-harmada huzamosabb ideje azon az állásponton van, hogy minden menedéket kereső előtt le kellene zárni a határokat. A nem eleve elutasítók kétharmada is mérlegelné, kit engedne be; csak minden tizedik magyar nyitná meg a szívét és a határokat az összes, jó szándékkal érkező idegen előtt. De még a „reálpolitikus többség” is mazsolázna a letelepedni szándékozók között: elsősorban az araboknak, az oroszoknak, az „izraelieknek” mutatva ajtót. És – ha nem is a kulturális különbségek, mint inkább a munkahelyféltés miatt – egyre nagyobb az ódzkodás az egyébként „keblünkre ölelt” határon túli magyarokkal szemben is.
Mindeközben az ingatlanvásárlásra tavaly hatósági engedélyt kapott 1200 külföldi közül közel félezren oroszok. Zalában a külföldieknek tavaly kiadott 257 ingatlanvásárlási engedély 85 százalékát oroszok kapták meg, akik sokszor olyan épületeket vettek meg, amelyeket korábban német, osztrák, holland nyugdíjasok nyaralónak használtak. Az unión és Európán kívüliek bevándorlásának folyamatát a kormány által elindított „kötvényért letelepedést” program tovább gyorsíthatja.
Azok, akiknek már közvetlen tapasztalataik is vannak egy-egy „idegenről”, azok szomszédként, munkatársként jóval elfogadóbbak, mint amikor a kérdésről elviekben faggatják őket. Utóbbi tételt csak a cigányokkal kapcsolatos „észlelések” cáfolják. Tíz felnőtt polgárból heten érzékelik feszültnek a romák és magyarok együttélését; sajnálatos többségi vélemény például a cigányokról az, hogy „a bűnözés a vérükben van”.
A másság elutasítása nem azt jelenti, hogy az idegent feltétlenül rossznak ítélik a magyarok; csak többnyire úgy vannak vele, hogy nem kellenek az életükbe. Ugyanakkor például a kínaiak immár „bevett népcsoporthoz” tartoznak, elfoglalták a helyüket a „munkamegosztásban”. Viszonylagos elfogadottságukat segíti, hogy nem különösebben kapcsolódnak hozzájuk a nyugalom megzavarásával kapcsolatos hírek: az általuk elkövetett, csekély számú életellenes bűncselekmény többsége a honfitársaik ellen irányult. A kínaiakkal kapcsolatos ugyanakkor az egyik legerősebb negatív sztereotípia: a Tárki felmérése szerint a legtöbben (48 százalék) az ő beözönlésüket prognosztizálják a nem túl távoli jövő lehetséges népmozgalmi forgatókönyveinek felvázolásakor. Igaz, az ezzel kapcsolatos félelmeket illetően felzárkózóban vannak az arabok (26 százalék) és a zsidók (23 százalék). E két népcsoport – főként az utóbbiak – „új honfoglalásától” ódzkodók érzelmeinek felkorbácsolásában persze nem elhanyagolható az a politikai propaganda, amire elsősorban a szélsőjobb játszik rá, még a parlamentben is.
A külföldiek látható jelenléte ugyanakkor még közel sem érte el azt a szintet, ami a felmérések szerint irritáló lehetne. A múlt év végén összesen 100 ezernél kevesebb külföldi élt bevándorlási (39 257 fő), letelepedési (4845) vagy tartózkodási (32 276) engedéllyel Magyarországon. Bár ez a szám duplázódik, ha az átmeneti papírokkal – például regisztrációs igazolással – itt élőket is közéjük számítjuk, a legnagyobb távolságtartással kezelt, nem uniós országokból származó migránsok összlétszáma nem éri el az 50 ezret. A természetgyógyászat kínai, vietnami művelői mellett a hagyományos orvoslásban is megszokott az ázsiai vagy afrikai származású doktorok jelenléte. Néhány éve már a katolikus egyház, s különösen a szalézi rend erősít a paphiánnyal küzdő plébániákon is tucatnyi ázsiai, afrikai „misszionáriussal”, akiket a jelek szerint a konzervatív értékrendű hívek is el-, illetve befogadtak.
DOBSZAY JÁNOS
