HVG, 2014. augusztus 2.
Cikkírójuk szerintem kissé optimistán írta le az Oroszországgal szemben alkalmazható gazdasági szankciók várható hatását. Tényleg új hidegháború kezd kibontakozni, de ez másmilyen lesz, mint amit a hatvanas–nyolcvanas években láttunk. Akkor szovjet részről ott volt a világforradalom eszméje, míg most egy hatalmi csoport érdekeit látjuk, amit megtámogat a nacionalista és vallási propaganda. A Krím visszatérését országszerte, egészen a távoli Szibériáig, tömeggyűlések üdvözölték, és a piros-sárga szalag a Duma képviselőinek is kötelező ruházati kelléke lett. Oroszország a világ második legerősebb katonai hatalma, ebből adódóan nagy zsarolási potenciálja van. A világ kénytelen volt lenyelni a Krím annektálását (annak ellenére, hogy egy éppen Budapesten aláírt egyezmény szerint az Ukrajnában lévő szovjet atomfegyverek visszaszolgáltatása ellenében Oroszország szavatolta Ukrajna területi integritását). Képzeljük el, mi történne, ha Oroszország bekebelezné Kelet-Ukrajnát. Vagy az egészet. Megér Ukrajna egy világháborút? Nyilván nem (mint ahogy már az 1956-os magyar felkelés sem ért meg). Mi történne, ha Oroszország visszacsatolná a Baltikumot (mint Sztálin tette 1940-ben)? Lássuk be, hogy ezek megvalósítható célok. Csak éppen értelmük nincs (gazdaságilag és külpolitikailag erősen veszteségesek). De nem kell, hogy értelmük legyen, elég, ha táplálják a nemzeti öntudatot, és növelik a kormány hazai népszerűségét. Ez folyik. A tévében gyakran mutatják a legújabb fegyvereket – a győzelem napja, majd az orosz haditengerészet napja kiváló apropó erre. Putyin újra és újra feltűnik a tévében, szakemberekkel tárgyal (látjuk és halljuk, ahogy osztja az észt), és mindenekelőtt erőt sugároz. Az orosz hazafiakat felháborítja az ukrán „fasiszták” terrorja, az ország a szeparatistáknak szurkol. Hogy közben lelőnek egy utasszállító repülőgépet, az nem olyan nagy dolog (és különben is biztosan az ukránok műve volt). Az orosz külpolitika új „arca” az arc nélküli, maszk mögé bújó népfelkelő, aki felségjelzés nélküli katonai járművön érkezik, hanggránátja, géppisztolya, vállról indítható rakétája van, sőt már komoly kiképzést igénylő komplex légvédelmi rendszere is. Az orosz katonai beavatkozást közben az időről időre ukrán területekről érkező, kérdéses eredetű tüzérségi lövedékek készítik elő.
A szankciók természetesen gyengíthetik az orosz gazdaságot, és bonyolultabbá tehetik a hozzáférést a nyugati pénzforrásokhoz. De a gazdaság nem minden. A hatalmat gyakorló, ideológia nélküli posztszovjet elitet nem lehet megtörni holmi korlátozásokkal. Az új hidegháborúra a provokációk, az egyoldalú akciók lesznek jellemzőek. (Oroszország máris tervezi a kubai lehallgatóállomás megnyitását, és dacból megakadályozhatja az Irán vagy Észak-Korea elleni embargót.) Az a szerencse, hogy Putyin nem a világkapitalizmust akarja legyőzni, csak egy kicsit többet akar markolni Európából. De hát Sztálin is csak az első világháborúban elveszített cári területek egy részét akarta visszaszerezni (és figyelemre méltó mérsékletet tanúsított Finnország esetében). A Nyugat szempontjából ez területszerzés és agresszió, de az orosz geopolitika szempontjából pusztán a normális (birodalmi) viszonyok helyreállítása, történelmi igazságtétel, amit sajnálatos módon nem ért meg a világ. Az önsajnáltató nemzeti büszkeség fontos forrása Putyin népszerűségének. A szankciók miatt lehetnek gazdasági problémák, de ezekhez a szovjet rendszer már nemzedékekre kihatóan hozzászoktatta a lakosságot. A megoldás: kicsit többet kell adagolni a nacionalizmusból. (Képünkön oroszpárti ukrán tüntetők Szimferopolban).
MÁNDY GÁBOR
(BUDAPEST)
