HVG, 2014. október 4.
A transzatlanti szerződésről (TTIP) szóló összeállításuk szerintem kissé egyoldalú. Hasonlít azokra a dokumentumokra, amelyekkel a brüsszeli uniós bürokrácia próbálja semlegesíteni a kritikákat: alapjában véve minden szép és jó, évről évre nőni fog a jólét, a bírálók nyitott kapukat döngetnek, mert az Európai Bizottság mindenre vigyáz. Anyaguk alapján azt lehetne hinni, hogy csupán az audiovizuális és ökológiai kérdések (GMO, hormonkezelt marha), valamint a tárgyalások titkossága váltották volna ki a tiltakozásokat. A titkosság ténye persze önmagában is gyanús, hiszen mi ok lenne a titkolózásra, ha nem olyan kérdésekről folynának tárgyalások az európai közvélemény kizárásával, amelyek súlyosan sértik széles rétegek érdekeit. Azt a brüsszeli állítást, hogy a GMO és a hormonkezelt élelmiszerek nem veszélyesek, több példa cáfolja. A veszély nem csupán egészségügyi lehet, hanem ökológiai (a biodiverzitás súlyos károsítása) vagy társadalmi is (például kistermelők kiszorítása a fejlődő országok piacáról, ami tömeges munkanélküliséggel járhat) – bár ez utóbbiakat a neoliberális gazdaságpolitika rendre figyelmen kívül hagyja. Félrevezető az az uniós állítás, hogy a génmódosított élelmiszerek megoldhatnák az éhezés problémáját. Ezeket a szigorú szabadalmakkal védett élelmiszereket a szegény országok polgárai ugyanúgy nem tudnák megvenni, mint a jelenlegieket. Az éhezés problémája ma sem technológiai, hanem társadalmi: a világ egyik felének éhezése, illetve a másik felében tapasztalható túlfogyasztás (s a „fölös” élelmiszerek szemétdombra kerülése) ugyanannak a jelenségnek a két oldala. Ráadásul az óriási területeken termelt élelmiszerek térhódítása a harmadik világban az önellátó és kistermelő gazdaságok millióit szoríthatja ki a piacról, tovább növelve a harmadik világ megapoliszainak nyomorát. A Monsanto cégről szóló, a neten elérhető film egyébként nagyon jól összefoglalja ennek a komplex problémának szinte minden aspektusát, nem véletlen, hogy Magyarországon sem a média, sem a mozik nem mutatták be. Az összeállításban leírtak bagatellizálják a beruházásvédelmi problémát. Pedig az 50-es évek óta indított ilyen perek 80 százaléka az utóbbi évtizedben kezdődött el. E bíráskodás egyébként igen költséges, s fölöttébb kétséges annak független és tárgyilagos volta is. Az államosítások miatt bűnbakká kikiáltott Argentínával szemben hozott legutóbbi ítélet, s több más szegényebb ország ügyében kihirdetett verdikt is ezt mutatja. Az elképesztő költségek miatt több ország nem is vállalja a bírósági procedúrát, hanem beletörődik a számára kedvezőtlen kompromisszumba. Sigmar Gabriel német alkancellárnak, gazdasági és energiaügyi miniszternek igaza van, amikor ezt a részt eleve ki akarja vetetni a szerződésből (a német állam ellen már ma is több ilyen per folyik). A mainstream forrásokban rendszeresen említett, s a cikk által is átvett százmilliárd eurós nyereségek nem kellően alátámasztottak. Az ezért fizetendő ár pedig egyáltalán nem szerepel a rózsaszínű tájékoztatókban. A Le Monde Diplomatique-ban több olyan cikk is megjelent, amely arról szól, hogy a szerződés döntően a multinacionális cégek és az őket kiszolgáló jogrendszer érdekeit szolgálja, nem véletlen, hogy éppen ezek nyomására folynak a tárgyalások – ezek a cikkek a lap magyar nyelvű online változatában is elérhetők. A szerzők 10-10 pontban foglalják össze, hogy mi fenyegeti Európa és az USA népét a szerződéssel kapcsolatban. Az európai társadalmat fenyegető változások közül utalnak például a lazább amerikai munkajogi normákra, a technikai normák esetében pedig arra, hogy Európára az elővigyázatosság jellemző, míg az USA-ban inkább csak utólag lépnek fel. A „fenntartható fejlődésre” vonatkozó ígéretekből hiányoznak a megsértésük esetén alkalmazott szankciók. Az uniós bürokrácia által hirdetett „átláthatóságról”, a civilekkel való kapcsolatokról éppen a HVG-ben jelent meg pár hónapja egy cikk, amelyből kiderült, hogy a „civilekkel” folytatott tárgyalások 80-90 százaléka valójában üzleti körök „civil” szervezeteivel folyt, csak ezek súgására hallgat ugyanis az uniós bürokrácia.
HRABÁK ANDRÁS
(BUDAPEST)
