HVG, 2014. november 8.
„Milliókat bosszanthat” – kezdik a cikküket a vasárnapi nyitva tartásról, de szeretném leszögezni, én nem tartozom közéjük. Aki a jelenlegi 40-es vagy idősebb korosztályhoz tartozik, még emlékezhet arra, hogy a nyolcvanas évekig (a non-stop kisboltok megjelenéséig) az üzletek szombaton délben bezártak, és csak hétfőn reggel nyitottak ki ismét. Ez a rendszer jól működött, édesanyám is csak nagy ritkán ment át a szomszédba, ha éppen elfogyott valamink otthon. A szerző hatalmas számokkal érvel (330 ezer kereskedelmi dolgozót érint az ügy), leépítést és fizetéscsökkenést vizionál. De kérdezzék meg a vasárnap dolgozókat, hogy ők valóban akarnak-e havi 5 ezer forintos pluszért havi négy alkalommal reggeltől estig a hét utolsó napján bent „szívni” a munkahelyükön? Szerintem attól, hogy egy nap kiesik, az emberek ugyanannyit fognak enni és inni, mint azelőtt, csak a forgalom „átcsoportosul” szombatra és hétfőre. Azt írják, Ausztriában gondolkodnak a boltok részleges újranyitásán. Ez így van, de ott egyelőre zárva vannak az üzletek, és már tíz éve folyamatosan gondolkodnak a változtatáson. Németország ebből a szempontból is követendő példa lehetne, az évi pár vasárnapi nyitással. Bizonyos profilú üzletek idehaza persze kivételes elbánásban részesülhetnek (például benzinkutak, mozik, gyógyszertárak). A négyzetméter-alapú vagy a tulajdon szerinti különbségtételt (családi vagy külföldi) viszont abszolút nem tudnám elfogadni.
ZSÖMBÖRGI LÁSZLÓ
(ÜRÖM)
