HVG, 2014. november 29.
Szerelem. Valahányszor módom van rá, újra és újra megnézem, és a katarzis egyszer sem marad el. Határozott véleményem, hogy az 1945 utáni rendszerváltások legnagyobb filmremeke Makk Károlynak ez a műve. Vívódva hoztam meg ezt a személyes döntést, a Szerelmet hosszú öngyötrés és tépelődés után soroltam Fábri Zoltán példásan tisztességes Húsz órája elé. (Azt nem magyarázom, hogy az imént miért használtam éppen a fenti kifejezéseket: aki megélte azt a kort, pontosan ért engem.) Számos külhoni filmben is többször gyönyörködtem már. Itt csak Fellini Amarcordját említem, de sorolhatnám Milos Forman és mások munkáit is. Mostanság ritkábban születnek művészfilmek, s ha mégis, a nézettségük jóval alacsonyabb a korábban megszokttnál. A megérdemeltnél. Apály van, sőt dekadencia – és nem csak ennél a kulturális műnemnél. Ha valaki ebben kételkedik, kérem, telepedjék a tévé elé. Makk Károly most rangos állami kitüntetésben részesült, amihez ambivalens érzéssel gratulálok. Igazi rangot ugyanis csak a művész képes adni saját magának. Az opusaival, az életművével és ezek korszakokon átívelő varázsával. Hiszem, hogy a bölcs Mester ezt ugyanígy gondolja.
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
