Visszatért a világpolitika színpadára Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök, aki akár közvetítőként is részt venne a Moszkva és a Nyugat közötti ellentétek tárgyalásos feloldásában. A 83 éves politikus közben beállt Vlagyimir Putyin orosz elnök hívei közé: míg az 1985-ös peresztrojka és glasznoszty (átépítés és nyilvánosság) atyja tavaly tavasszal még úgy vélte, a Kreml jelenlegi ura azért sújt le az ellenzékre, mert fél saját népétől, az utóbbi hetekben azt hangsúlyozza, hogy a putyini kemény kéz politikájára szükség van, hiszen Oroszország csak így tud kiszabadulni a Nyugat által Moszkvára erőszakolt geopolitikai elszigeteltségből.
Gorbacsov az utóbbi két évet szinte végig kórházban töltötte, több operáción is átesett, s közben súlyos cukorbetegségben is szenved. A jó szándék mellett minden bizonnyal az is hajtja a hidegháború elkerüléséért indított küzdelmében, hogy még egyszer megpróbálja elfogadtatni magát honfitársaival, hiszen míg a külvilág úgy tekint rá, mint aki lehetővé tette, hogy viszonylag kevés áldozattal omoljon össze a Szovjetunió, hazájában változatlanul a legkevésbé népszerű politikusok táborába tartozik.
A kedvezőtlen megítélésnek több oka van, a legfontosabb az, hogy az oroszok őt teszik felelőssé a Szovjetunió széthullásához vezető gazdasági és politikai válság kialakulásáért. Az sem segített, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) főtitkári tisztségének 1985-ös elnyerése után szinte azonnal harcot hirdetett az alkoholizmus ellen, s elfogadtatta a szeszeladásokat szigorúan korlátozó „száraz törvényt”. Az alkoholtilalom csupán 1987-ig volt érvényben, ám közben kivágatták az évtizedes szőlőtőkéket a szovjet polgárokkal, akik, ha az ivásról volt szó, nem riadtak vissza az unortodox módszerek alkalmazásától, például a kölnikortyolástól sem, és ismét rátaláltak a házi pálinkafőzés tudományára.
Gorbacsov a dél-oroszországi Sztavropolhoz közeli kis faluban, Privolnojében született, pályáját – apjához hasonlóan – kombájnosként kezdte. A moszkvai állami egyetem jogi karán ismerte meg leendő feleségét – 1958-ban született Irina lánya anyját –, Raiszát, akit megpróbált amerikai stílusú first ladyvé tenni. Ám a Szovjetunióban, ahol az SZKP-főtitkárok feleségei – legalábbis a külvilág felé – csupán szürke életet élő háziasszonyok lehettek, nem fogadták el az új módit. Miközben Gorbacsov 1990 márciusáig az SZKP főtitkáraként, majd 1991 decemberéig államfőként állt a Szovjetunió élén, a mind nehezebben élő alattvalók egyre inkább gyűlölték a sznobnak tartott és mindig jól öltözött Raiszát. Gorbacsov felesége 1999-ben vált először szimpatikussá honfitársai körében: akkor, amikor fehérvérűségben szenvedve meghalt egy németországi klinikán.
Míg Gorbacsov számára az 1990-es év sikeres volt – akkor kapta meg a Nobel-békedíjat is –, 1991 a kudarc esztendejévé vált. Augusztusban a keményvonalas kommunisták puccsot kíséreltek meg ellene, december végére pedig az a Borisz Jelcin szervezte ki alóla a Szovjetuniót, aki augusztusban még megmentette őt az összeesküvők dühétől. Gorbacsov nem is bocsátotta meg a későbbi orosz elnök árulását, több nyilatkozatában is közölte, hogy keményebben kellett volna fellépnie Jelcinnel szemben.
A Szovjetunió szétesése után Gorbacsov marginalizálódott, ám ez nem jelentett teljes visszavonulást. Alapítványt hozott létre, és sorra írta a könyveket – legutóbbi, 2013-ban megjelent kötetében az SZKP-n belüli intrikákról és Jelcin állítólagos 1987-es öngyilkossági kísérletéről is megemlékezett –, s több pártot is alapított, hogy visszatérhessen a politikába. A kísérletek azonban kudarcot vallottak, talán részben azért is, mert már nem állt mellé Jurij Andropov formátumú vezető. A KGB egykori első embere, majd 1982–1984-ben az SZKP főtitkára volt ugyanis az, aki az 1970-es évektől mentorként segítette az eleinte Sztavropolban, majd Moszkvában egyre magasabb tisztségekbe jutott Gorbacsovot.
Könyveiben és nyilatkozataiban a Nyugaton Gorbiként ismert politikus azt is hibának nevezte, hogy nem szakított elég korán az SZKP-val, s majdnem egészen az összeomlásig úgy vélte, megreformálható a szovjet rendszer. Az amerikaiakban is csalódott. „Megtanultam, hogy az amerikaiakat meg lehet hallgatni, ám nem érdemes megbízni bennük” – mondta a Time című hetilapban megjelent nyilatkozatában. Aminek pikantériáját az adja, hogy a Time 1987-ben az év, két évvel később pedig az évtized emberének választotta a szovjet–amerikai fegyverkezési versenynek véget vető moszkvai vezetőt.
