HVG, 2014. december 6.
Az egri sürgősségi osztály kálváriája valóban nem egyedi jelenség, sokkal inkább jellemző tünet. A sürgősségi orvostan – ahogy a fejlett világban mindenütt –, hazánkban is egységes és önálló tudományág, amely speciális tudásával és eszköztárával a megelőzéstől a diagnózis felállításán keresztül az erősen időfüggő, hirtelen kialakuló vagy rövid időn belül tartós károsodást okozó betegségek és akut viselkedészavarok gyógyításával foglalkozik. Az ellátás nemcsak a kórházon belüli osztályozásból és a betegek megfelelő osztályra helyezéséből áll, hanem szükség esetén az újraélesztést, a betegek kezdeti stabilizálását, valamint elsődleges kezelését is képes megoldani. A sokoldalú megközelítés szükségességét több tényező együttesen is indokolja, ezért is lett az utóbbi évtizedekben a világ legtöbb egészségügyi rendszerének betegellátásában a sürgősségi szemlélet rendszerező, struktúraváltó elv. Ezzel szemben idehaza társadalmi elvárás és politikai akarat hiányában a sürgősségi szakterület képtelen az akut ellátórendszer tevékenységét integrálni. Az egymástól elkülönült, különböző készségeket birtokló rendszerek esetlegessé, hasztalanná, gazdaságtalanná – így pazarlóvá teszik a hazai akut jellegű ellátást. Mindez – nem létező – családorvosokkal, „mentőorvosokkal” és az amortizáció szintjét sem elérő mentőautók átadásával nem korrigálható. Az izolált rendszerben a beteg bolyong, ez olyan időveszteség, ami negatívan befolyásolhatja a túlélés, a gyógyulás esélyét. Kényszerű párhuzamossággal is jár a szakmák elszigeteltsége egymástól, ami nem csupán gazdaságtalan, de mélyíti a hazai egészségügy humánerőforrás-krízisét is. A társadalom a rendszerváltás előtti időszak szellemében, kritikusan alacsony egészségkultúrával, alacsony betegségtudattal, a szolidaritás renyhe készségével irreális elvárásokat fogalmaz meg, valós érdekeit szolgáló, standardizált, átlátható, így minőségi elvekre épülő sürgősségi ellátás megkövetelése helyett. Pedig Magyarországon a társadalom jelentős többsége számára a sürgősségi ellátás az egyetlen ellátási forma, amihez hozzáférhet vagy hozzáférhetne. Igen, háromszázan vagyunk, és napról napra fogyunk. A háromszáz, amibe a kevés „mentőorvos” is beleszámít, valóban csak a szükséges, számított létszám harmada. De hol van az a rendszer, amely a fenti elvekre épülne, hol vannak azok a nyitott szemléletű kollégák, akik beállnának a sürgősség rendszerébe, hol van az a finanszírozás, amely biztosítja a társadalom alapszintű ellátását, és végül, azaz elsősorban, hol van az a társadalom, amely megköveteli ezt?
BERÉNYI TAMÁS
A MAGYAR SÜRGŐSSÉGI ORVOSTANI TÁRSASÁG ELNÖKE (BUDAPEST)
