Fiúk között cseperedett fel Kolinda Grabar Kitarovic, Horvátország első elnöknője. Apja, Branko hentes volt egy Rijekához (Fiume) közeli faluban, édesanyja segített az üzletben, a lányuk pedig az öccsével és annak barátaival focizott és bújócskázott. Az 1968-ban Rijekában született Kolinda Grabar rengeteget olvasott – sokszor egész éjszaka, s így kialvatlanul ment iskolába –, de megtanulta a fegyverforgatást is: apja gyakran vitte őt vadászni, s hagyta lőni is. Kisiskolásként még arról álmodozott, hogy tanár vagy stewardess lesz, s 17 éves korában átrándult az USA-ba, hogy ott fejezze be a gimnáziumot. Elintézte magának a vízumot és az egyéb formaságokat, megtalálta az őt ideiglenesen befogadó családot, és megtakarított pénzéből kifizette a repülőjegyet, meg sem állt az új-mexikói Los Alamosig, ahol 1986-ban leérettségizett.
Miután megtanult angolul, és a környezetében élő mexikóiaknak köszönhetően spanyolul is, hazatért, s a zágrábi egyetem filozófia tanszékén folytatta tanulmányait. A fővárosban ismerkedett meg a férjével, Jakov Kitaroviccsal is, aki tagja volt a horvát függetlenség 1991-es kivívásában kulcsszerepet játszott Horvát Demokratikus Közösségnek (HDZ). A szerelem hatására Kolinda is csatlakozott a HDZ-hez. Eleinte a párt külföldi vendégeit kalauzolta, majd amikor 1991-ben egyik tanárát, Ante Covicot nevezték ki a tudományügyi tárca vezetőjévé, a professzor áthívta a minisztérium nemzetközi osztályára.
Közben azért folytatta tanulmányait is, s miután 1993-ban lediplomázott, az akkori külügyminiszter-helyettes – a később kormányfői magasságba emelkedett, majd vesztegetési ügyei miatt börtönbe került Ivo Sanader – külpolitikai tanácsadót csinált belőle. Pályája annak ellenére ívelt gyorsan felfelé, hogy közben egy lánynak, majd egy fiúnak is életet adott. Előbb a külügyminisztérium észak-amerikai osztályának az élére nevezték ki, majd az ottawai nagykövetségen dolgozott. 2003-ban a HDZ jelöltjeként bekerült a parlamentbe is, és még abban az évben kinevezték az európai ügyek miniszterévé. Két évre rá már a külügyi tárcát vezette, és kulcsszerepet játszott abban, hogy Horvátországot felvették a NATO-ba, majd az EU-ba.
A portugálul, franciául és németül is megtanult Grabar Kitarovic 2008-ban visszatért az USA-ba, immár hazája nagyköveteként. Három évvel később Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár kérte fel, hogy legyen az észak-atlanti szövetség nyilvános diplomáciáért felelős főtitkárhelyettese. A feladata az volt, hogy közelebb hozza a NATO-t az átlagemberekhez, sokszor viccelt azzal, hogy valószínűleg ő az egyetlen NATO-diplomata, aki a tehénfejéshez is ért. Nem csak a NATO-ban tartották őt jó kommunikátornak: részben annak köszönhette, hogy a HDZ őt indította a januári államfőválasztáson, hogy pályafutása során végig kereste a párbeszéd és a kompromisszumok lehetőségét. Az is hozzájárult a jelöléséhez – és a győzelméhez –, hogy már nem volt Sanader közelében, amikor napfényre kerültek a kormányfő mellett több HDZ-s minisztert is érintő korrupciós botrányok, s így több-kevesebb hitelességgel állíthatta az elnökválasztási kampány idején rendezett vitákon, hogy nem tudott a jobboldali nacionalista párt piszkos ügyeiről. Bár sokan nem hisznek neki, az mindenképpen növeli a hitelét, hogy a külvilág számára ismeretlen okok miatt megromlott a viszonya Sanaderrel, s 2008-ban ezért „száműzték” őt az Egyesült Államokba.
Az új államfő – aki többször is hangsúlyozta, hogy az évekig háztartásbeliként dolgozó férjének is köszönheti szakmai sikereit és elnökválasztási győzelmét – tagja a magas rangú politikusokat tömörítő Trilaterális Bizottságnak, amelynek célja, hogy nemzetközi nem kormányzati szervként javítsa az együttműködést Észak-Amerika, Nyugat-Európa és Japán között. Bár győzelmi beszédében az egységre és együttműködésre szólította fel a honfitársait, sokan akadnak, akik attól tartanak, hogy a HDZ-s államfő megválasztásával a nyugat-balkáni ország nacionalista fordulatot vesz. Félelmeiket erősítette, amikor hosszú idő után most először hangzott el vezető politikus szájából, hogy Horvátországnak a függetlenséget helyreállító Franjo Tudjman első államfő által megkezdett utat kell végigjárnia. Tudjman ugyanis bírálói szerint csak azért nem került fel a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket elkövető politikusok listájára, mert hosszú betegeskedés után, 1999 végén meghalt.
