HVG, 2015. február 14.
Pokorni Zoltán kitűnő esszéje végén szó esik a tanítók jobb felkészítésének szükségességéről is. Márpedig korántsem mindegy, ki milyen „emberanyaggal” dolgozik. A „föladat” itt kezdődik. Előnytelen szocializálódás, magánéleti gondok, pszichés zavarok, amelyek renitens megnyilvánulásokkal háborítják a tantermi környezetet? Az ilyen magatartású diák nemritkán kitárulkozó, s az őt meghallgatót olykor fárasztóan traktálja problémáival. Fokozatosan kialakíthatjuk személyiségük vázlatát, idővel térképét. És megérthetjük, előfordulhat, hogy megszánjuk. Innen már csak egy sasszé a – felebaráti – szeretet. Netán még a segítségére is lehetünk. A szülői értekezlet? Néha használ, de a gyermeke kópéságainak kiteregetése esetenként megalázhatja a szülőt, és ha hazamegy – persze szülője válogatja –, alapos ellazsnakoláshoz folyamodhat. Szerintem célravezetőbb a szülő meglátogatása, tapintatos tanácsokkal ellátása – négyszemközt. A hivatásos – és nem egyéb híján katedrázó – pedagógusnak szeretnie, illetve ha erre van szükség, megszeretnie kell minden tanítványát, és már ezért is kiemelt jelentősége van az „egyéni foglalkozásnak”. Egyáltalán: lehet akármilyen politikai rendszer, és ahhoz rendelt (erőltetett) oktatási szisztéma, a vérbeli pedagógus leleményes. Módját leli a valódi, használható értékek megismertetésének, elfogadtatásának. A „keretek” tágításának. Végszó: az oktatás kulcsembere a bátor, tisztességes pedagógus!
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
