HVG, 2015. február 14.
A Fidesz–KDNP immáron harmadik ciklusra kiterjedő közös kormányzásának egyik legembertelenebb intézkedése lép életbe a napokban. Ahogy arról a HVG cikke után a minap kézhez kapott hivatalos értesítés is tájékoztatott, az Országgyűlés tavaly decemberi döntése értelmében átalakul a szociális támogatások rendszere, február 28-ával megszűnik számos ellátási forma, helyükbe pedig nem lép semmi. Az önkormányzatok dönthetnek úgy, hogy a megszűnő segélytípusok pótlására akarnak-e – s persze legfőképp hogy tudnak-e – valamilyen más kárenyhítő juttatást, megoldást találni, de ehhez az kell, hogy az érintett személy módosabb település lakosa legyen. Előrebocsátva családi érintettségemet: esetünkben az ápolási díj esik a szolidaritás keresztényi eszméjére előszeretettel hivatkozó, állítólagos polgári kormányzás reformjának áldozatává, amit eddig a mozgássérült lányunk jogán folyósított az Államkincstár, a például gyógycipők, járást segítő sínek beszerzését megkönnyítő közgyógyellátással egyetemben. Nem annak a havi 23 ezer forint apanázsnak az elvesztése áll az indulataim hátterében, amellyel a magyar állam eddig materiális formában is elismerte feleségemnek azt a társadalmilag is méltányolható tevékenységét, hogy az ő folyamatos segítsége nélkül a gyerekünk még tanulni sem tudna, hisz még az iskolatáskáját sem tudja felemelni. Az már sokkal inkább, hogy a megszűnő ellátással eddig együtt járó tb-jogviszonyának is vége, holott sérült gyermeket ápoló anyaként esélye sincs a munkavállalásra. A kormánykörökben oly sokszor pozitív példaként hivatkozott Horthy-rendszer idején kidolgozott társadalombiztosítás és egyéb szolidaritási intézmények (például OMCSA) mögött az a filozófiai meggyőződés állt, hogy léteznek olyan emberek, akik önhibájukon kívül kerültek abba a helyzetbe, hogy soha nem lesznek teljes értékű tagjai – ahogy ma Fidesz-körökben mondogatják – a „munkaalapú társadalomnak”. A mostani reform ezzel a nyolc évtizedes „hagyománnyal” megy szembe. Pedig annyi minden mással szakíthattak volna abból a korszakból – éppen azzal nem kellett volna, ami kiállta az idők próbáját, és politikai ideológiákon és rendszereken átívelő „nemzeti minimumot” jelentett. Amikor Orbánék az előző ciklusban „több tiszteletet” követeltek az IMF-től, olyan állítólagos megszorításokra hivatkoztak, amelyeknek ez a mostani intézkedés a közelébe sem ér. A saját – megbukott – embereiről is mindig gondoskodó Fidesz most tömegeket küld az út szélére. Intézkedésével teljesen azonos helyzetű emberek közt tesz alkotmányossági szempontból is védhetetlen különbséget. Hiszen mit tehet arról a rászoruló ember, hogy olyan településen él-e, amelyik megengedheti magának a támogatást, vagy olyanban, amelyik nem. Ebben az összefüggésben végtelenül cinikus érv, hogy az állam átvállalta az önkormányzatok korábbi adósságait. Hiszen hogyan is jön össze, hogy mondjuk a főtér szépítésére felvett hitel visszafizetése miatt most a legkiszolgáltatottabbak támogatását elveszik.
MÉSZÁROS JÁNOS
(BUDAPEST)
