HVG, 2015. augusztus 1.
Magyar rendezők most is készítenek világhírűvé vált művészfilmeket, de velük a hazai nézők ezreléke sem találkozik. Igaz, rengeteg mozi be is zárt. Statisztikailag igazolt, hogy igen sokaknak (főleg a csóróbbaknak) marad a tévé, amely – ha nagy néha – művészfilmet sugároz, azt éjidőbe rekkenti, például Fellini Édes életét. A filmkínálatnak gyakori „szubsztanciája” az ordas bűn, és túlteng a borzongatásra törekvés. (Természetesen az amcsi „alkotásokról” beszélek.) Ádáz hajszák lépcsőkön fel, lépcsőkön le, háztetőkön át. Brutális lövöldözések, verekedések. Kvietált CIA-ügynökök bosszúhadjárata. Horror. Gügye sci-fik, amnéziások, bárgyú szexhistóriák, vérfarkasok, vámpírok. Egy gyilkos már smafu, trendi a sorozatgyilkos. Nem tudom, hogy az Egyesült Államok nézőközönsége mennyire vevő ezekre – ha kapva kap rajtuk, ízléséről a véleményem lesújtó. Ha nem igazán, nos, akkor a kereskedelmi tévék kevesebb jogdíjért vehetik meg a szemetet – jelentős része egyébként megtérül a folyvást közbevágott reklámokból, ajánlásokból. Nem akármilyen probléma az, hogy – korhatárkarika ide-oda – az ifjúságunk nemcsak megnézi, egyre gyakrabban követi is a látott brutális mintákat. És ez ellen, tudtommal, a médiában egy mukkanás sem hallható. Legyünk méltányosak: a más műfajú hazai stúdióműsorok többsége is csapnivaló. Szót érdemelne még az internet is, de az már ide nem szuszakolható...
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
