Még az üstökösként feltűnt Barack Obamát is lepipálta Bernie Sanders vermonti szenátor. Kis összegű egyéni adományokból a kampánya kezdeti öt hónapjában több pénzt gyűjtött, mint a jelenlegi elnök 2007-ben, amikor az első mandátumáért indult. A 73 éves Sanders eddig alig költött, de így is egyre komolyabb kihívást jelent a demokrata elnökjelöltségért folyó versenyben a pártelit által támogatott, bőséges finanszírozási forrásokkal rendelkező egykori first lady, majd külügyminiszter Hillary Clintonnal szemben. A magát az USA-ban szélsőbaloldali bélyeggel felérő demokratikus szocialistának valló veterán politikus azt a tengerentúlon is érezhető csalódottságot lovagolja meg, hogy a gazdasági válság, majd az azt követő kilábalás tovább mélyítette a szakadékot a gazdagok és a szegények között.
Bernard Sanders 1941-ben New York Brooklyn negyedében született. Az apja, Eli a világválság idején Lengyelországból érkezett bevándorló volt, aki az egész családját elveszítette a holokausztban, az anyja, Dorothy viszont, bár szintén lengyel származású, már a tengerentúlon látta meg a napvilágot. Az apa festéket árult, és a jövedelméből csak szűkösen éltek, az anya pedig már gyerekként belenevelte két fiába azt, hogy a kapitalizmus igazságtalan. A kosárlabdában és atlétikában is tehetséges Sanders a tanulmányaiban nem különösebben jeleskedett, de már a középiskolában választott pozícióért indult, ám az iskolatitkári posztra pályázók között az utolsó lett.
A Chicagói Egyetemen politológiát hallgatott, s aktív volt a polgárjogi küzdelmekben: 1962-ben ő szervezte az egyetem első ülősztrájkját a kollégiumi szegregáció ellen. Az egyenlőség megteremtésének vágya tovább nőtt benne, amikor a diplomája megszerzése után fél évet izraeli kibucban töltött. A vietnami háborút ellenezte, ám az abban harcolókat nem ítélte el, később politikusként mindig kiállt a veteránok mellett. A nagyvárosi nyüzsgést megunva az 1960-as évek végén a természethez visszatalálni igyekvő hippik menedékhelyének számító Vermontban farmot vásárolt, és odaköltözött az első feleségével, akitől rövidesen elvált, később másik nőtől született fia.
Vermontban ácsként próbálkozott, majd iskolák számára forgatott rövid történelmi dokumentumfilmeket, többek között példaképéről, az Amerikai Szociáldemokrata Pártot megalapító Eugene Dobsról, aki a XX. század elején öt elnökválasztáson is indult, sikertelenül. A nyughatatlan Sanders az aprócska Szabadság Uniópárt színeiben Vermontban kormányzó és szenátor próbált lenni, de 6 százaléknál többet nem szerzett, mire jó barátja azt tanácsolta, hogy olyan poszttal próbálkozzon, amit el is tud nyerni. Így lett 1981-ben a második legkisebb lakosú szövetségi állam, a 620 ezres Vermont legnépesebb városának, a 40 ezres Burlingtonnak a polgármestere, miután a magát biztos befutónak tartó elődjét tíz szavazattal legyőzte. A győzelmi banketten ismerte meg az aktivista Jane O'Meara Driscollt, akit 1988-ban feleségül vett, és a három gyerekét a sajátjának tekinti.
Bár függetlenként indult, balos nézetei közismertek voltak, ezért a települést rövidesen Burlington Népköztársaságnak kezdték hívni. Sanders populista, de jó városvezetőnek bizonyult, ellenállt a gazdag ingatlanfejlesztők nyomásának, a helyi kábelcéget nemcsak az előfizetési díjak csökkentésére, de az aszfaltozásra is rávette, és meghonosította a hó eltakarítását az utakról. 1990-ben elnyerte a Vermontnak járó egyetlen washingtoni képviselői helyet, s négy évtizede az első független – és 1923 óta az első szocialista érzelmű – honatyaként foglalta el a helyét az alsóházban. A mindkét nagy pártot a kizsákmányoló elit játékszerének tartó ideológiai vehemenciája és kioktató stílusa miatt nehezen illeszkedett be, de amikor 2006-ban szenátorrá választották, függetlenként a demokrata frakcióba ült be. 2010 decemberében 8 óra 37 percen át tartó beszéddel tiltakozott a gazdagoknak előnyös adókedvezmények megújítása ellen, s a magát inkább kulturális, mint vallási értelemben zsidónak tekintő Sanders nem győzi dicsérni Ferenc pápát, akiben a szegények gyámolítóját látja. Támogatja az abortuszt, és az USA-ban skandináv egészségbiztosítási, illetve jóléti rendszert vezetne be, ingyenessé tenné az állami felsőoktatást, megújítaná az USA infrastruktúráját, s mindezt adóemelésből finanszírozná.
