Stiller Ákos

Ez a második Mini az életemben, az első egy Cooper S kabrió volt, amely izgágasága és zörgő beltere miatt nem lopta be magát a szívembe. Az piros volt és feltűnő, ez zöld és gyönyörű. Fehér tető, fehér csíkok a motorfedélen, keret nélküli ajtók, fehér szárnyacska a popóján, fehér felnik és az a két brutál kipufogócső a végén. Zseniális. A beltér extravagáns, nincs még egy autó, amelyben ennyi egyedi megoldást találnánk. Mindent a kör formának rendeltek alá, amit korábban giccsesnek gondoltam, azt most diszkrét eleganciával becézném. Talán a szédülés miatt, a 211 ló nagyon tud ám galoppozni. Nem egy hétköznapi autó, hanem maga az Élményautó. Amiről mindent gyártó csak papol, az itt van, testi-lelki valójában.

am

Nagyon drága, túlárazott a Mini házisárkánya, de valljuk be tisztességesen felszerelték: automatikus klíma, ülésfűtés, elektromosan nyitható dupla panorámatető, tempomat, hangvezérlés, Bluetooth-telefonkapcsolat, hatlemezes CD-tár, kulcsnélküli nyitás és indítás, xenonfény, fűthető első szélvédő. A váltó béemvésen precíz, a kormány feszes, a motor pedig hihetetlenül élénk és hangos. Az eddig tesztelt utcai autók között ez a kis Mini szól a legércesebben, olyan orkán jön ki 85 milliméter átmérőjű páros csövein, amiért érdemes élni. 

am

Túlzásnak tűnhet, de ezért keltem mindig korábban és ezért feküdtem kicsit később, ezért mentem naponta többször kenyérért, kifliért, leveles túrósért majd még egy körre sajtos pogácsáért. A pékségben kiszolgáló csinos lányok félreértették, nem miattuk voltam zavarban és leizzadtan. Elrabolta a lelkemet a kis dög, az eszem már akkor elszállt, amikor a Start/Stop gombbal beizzítottam a brit katlant, azt amelyik Timo Mäkinent naggyá tette. Az 1000 Tó rali élményei törnek pufognak ki minden nagyobb gázadás nyomán, fantasztikus, ahogy ez a kocsi mesél, miközben a sebességmutató csak kúszik egyre feljebb, a fejünk vörösödik, és a mellettünk ülő fotós torka szakadtából üvölt. Amikor az út elfogy – a Hármashatár hegynek is vége van egyszer – kiszállunk, a rövid de vad hegyi vezetés után gyötör a hányinger, a fotós megszólal: az összes véremet előrek..tad a fejemben. Valahogy így néz ki egy élményautó. 

am

Büszkeség tölt el minden együtt töltött percben. Ezek szerint nem kell 35 milliós Audi, Lexus, BMW vagy Mercedes-Benz. Elég egy Mini is, jobban mondva ez a Mini. Igaz, egyhamar nem lesz népautó, bármennyire is szívtipró: 7,7 millió az ára, és ezt nem akciózzák le a válság miatt. Lehet kapni már 4,5 milliótól a BMW brit kocsiját, de az legalább annyira van a JCW-től, mint az Opel Admiral a Porsche 356-ostól. 

am

Motorjának alapja a Cooper S 1,6 literes, közvetlen befecskendezéses 1,3 bar nyomasú turbója. Teljesítményét John Cooper (1923-2000) műhelyében (John Cooper Garages) 36 lóerővel emelték meg, így már 211 paci fölött uralkodhatunk. Szigorúan kétkezes autó a JCW, egy kézzel vezetni öngyilkosság. Gokartszerű direkt kormányzását fokozni lehet a Sport fokozat bekapcsolásával. Ettől még közvetlenebb a kormány és még tüzesebb a motor, túltöltéssel akár 20 Nm-rel is nőhet a nyomaték. Az autó szögleteibe kitolt 17 hüvelykes kerekek (205/45 R17 defekttűrő gumikkal) tapadnak mint a Technocol Rapid. Hogy mégse boruljunk fel minden kanyarban, arról a DTC dinamikus kipörgésgátló gondoskodik, amely gombnyomásra engedélyes bizonyos mértékű túlforgást az első kerekeknek, és kikapcsolt menetstabilizáló (ESP, itt DSC) esetén fékbeavatkozásokkal működő elektronikus differenciálzárként hat. 

am

Ha nem szabunk gátat, a kisördög 6,5 másodperc alatt katapultál száz kilométer/órás sebességre, a száguldás vége 238 kilométer/óra. A padlógáz, padlófék üzemmódnak köszönhetően komoly fogyasztási adatokkal zártuk a tesztet: a 450 kilométeres őrjöngés során 10,6 liter benzint égetett el a JCW száz kilométerenként vegyes üzemben. Alapjáraton jófiú, visszafogottan dohog a moci, a kipufogó ilyenkor standby üzemre vált, lehet végre hallgatni a rádiót, vagy az USB-csatolón keresztül a pendrive-on tárolt zenéket. Sok értelme nincs, mert ha beindul a móka, csak az üvöltést hallani. Piros lámpánál szinte fáj a csend, nem sárgánál indulunk, teli zöldnél is mi leszünk az elsők, a pufogás mindenkit hátrálásra késztet. Ha az autók között rendeznénk kornyikálós versenyt, a JCW lenne a megasztár a legszebb torkú énekes kategóriában. Egy Orfeusz, csak reménykedhetünk, hogy nem visz le az alvilágba.

Nem zörög benne semmi, a kőkemény futómű ellenére sem, ez utóbbi urológiai bajokra nem javallott, macskaköves úton a tömés kiesik a fogunkból. A fékek könyörtelenek, elöl 316 milliméteres tárcsák, hátul 280-asok gondoskodnak a csikorgásról. Az egyik német lap tesztjében 36 méteres volt hidegen a fékútja 100 kilométer/órás sebességről, 170 kilométer/óráról 170 méteren belül állt meg. Mint egy Porsche Carrera S. 

am

Nagyok az ablakfelületek, jó a kilátás, a fehér sporttükrök behajthatók. Parkolásban hátul tolatóradar segít, igaz sok dolgunk nincs, 3,7 méteres az autó. Dupla panorámateteje motoros, és a hátsó üvegtető is billenthető. Talán ez feldobhatja a hátra merészkedőket. Érdekes élmény lehet, amikor több százzal megy a kicsi kocsi és hátul headbang-elünk. Hátul nem utaztam, elméletileg lehetséges, lábak nélkül könnyebb. Két gyerek kis lábakkal elfért, felnőtteknek nem ajánlott, bár a halvány barna bőrkárpit finom. Csomagtartója nagyon kicsi, pár reklámszatyorral megtelik, a hátsó ülések fele-fele arányban dönthetők, két személy hosszabb útra is elutazhat. 

Ha hasonszőrű kocsival találkoztam, természetes volt, hogy köszönünk egymásnak, jó szokás, bárcsak ilyen egyszerű lenne a közlekedési morál. 

B. Cs.