Hogyan került a villamos a Dunába a negyvenes években? Milyenek voltak az ügynöklakások? Kivel karambolozott Rákosi? Kiket figyeltek meg az államszocializmusban? Többek között ezekre és még sok más kérdésre kaphatunk választ egy újlipótvárosi történelmi túrán.
Magyar kommunisták tömegét kínozták és börtönözték be 1949-től 1953-ig másik magyar kommunisták. 1953 után a rendszer megpróbált szembenézni önmagával, de a vádlók sokszor ugyanúgy bűnösök voltak, mint a vádlottak. Rákosi Péter Gáborral és Farkas Mihállyal vitette el a balhét, Kádár pedig Biszkut küldte Rákosi és Gerő ellen. A végén az egykori verőemberekből és megkínzottakból könyvkiadókat, lektorokat és egyéb illetékes elvtársakat csinált a Kádár-rendszer konszolidációja, a múltat pedig inkább elfelejtették.
„Aczél: Amíg Ön tagja a pártnak, adja meg a tiszteletet a párt első titkárának! – Rákosi: Mit jelent a tisztelet? – Aczél: Mondja úgy, hogy Kádár János elvtárs!” Az épületes párbeszédet 1962. július 17-én, Krasznodarban rögzítette magnetofonszalagra a szovjet vagy magyar (esetleg mindkét) titkosszolgálat műszaki apparátusa.
Egressy Zoltán nyerte az idei Magyar Drámaíró Versenyen a szakmai zsűri által odaítélt első díjat; Idestova hatvan című egyfelvonásosa a közönségdíjat is megkapta - tájékoztatta Fekete Péter, a házigazda Békéscsabai Jókai Színház igazgatója hétfőn az MTI-t.
Tizenkét kényszermunkatábor működött hatvan éve a mai Hortobágyi Nemzeti Park területén. Tízezer "osztályidegent" telepítettek családostul a munkatáborokba, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket. A hivatalos propaganda „telepesekről” beszélt. A kitelepítések valódi célja azonban a középosztály és a kulákok megtörése volt. Túlélőkkel beszélgettünk.
Töredékes források maradtak fenn csak arról, mit is csináltak Magyarországon 1945 és 1990 között a szovjet belügyi és állambiztonsági tanácsadók. Pontos számukat sem lehet biztosan tudni. Miután leginkább Moszkvának dolgoztak, a magyaroknak pedig csak szóban adtak tanácsokat, aligha derülhet ki utólag, milyen döntésekben játszottak kulcsszerepet a különféle álnevek mögé bújó titokzatos személyek.
65 éve indult el a koholt vádas koncepciós perek főszezonja. 1947. január 5-én a Szabad Nép öles, címoldalas cikkben foglalkozott a „köztársaságellenes összeesküvéssel”, a Magyar Közösség nevű állítólagos földalatti szervezet leleplezésével. A nép ízelítőt kapott a Rákosi-korszakból.
A verések, kínzások ellenére sem tudta megtörni a szénbányászat vezetőinek jó részét az Államvédelmi Hatóság. Az eljárás során a vádlottak olyan keményen ellenálltak, hogy a fogdaügynökök adták fel a küzdelmet.
Már elkészült az a törvénytervezet, amely alapján a kormány áttekintené, hogy az elmúlt évtizedek kitüntetettjei közül „kik váltak érdemtelenné” az állami díjak, így a Kossuth-díj viselésére. Orbán Viktor a múlt héten azt mondta a parlamentben, hogy nem a „rasszista szamárságokat” beszélő Kertész Ákos ügye a legfontosabb, a kommunista diktatúra kitüntetéseit is felül kell vizsgálni. Nem lesz könnyű dolga a kormánynak: 1948 és 1953 között több mint kétezer Kossuth-díjat osztottak ki írók és költők mellett politikusoknak és sztahanovista munkásoknak, bányászoknak.
1956. október 6-án újratemették az 1949-ben koncepciós perben halálraítélt Rajk Lászlót. A keménykezű és kíméletlen kommunista ex-belügyminiszter felravatalozása nem az ő személye miatt volt érdekes, hanem mert egy egész szisztéma, a Rákosi-rendszer temetését jelentette. Igaz, a tömeg és a szónokok túl korán búcsúztatták a Kerepesi úton a rendszert, és hiába ígérgette Apró Antal, hogy többet ilyesmi nem lesz Magyarországon, mert 1958-ban Nagy Imrét még felháborítóbb eljárás után végezték ki.
Ötvenöt év távlatából sokaknak úgy tűnhet, hogy ami Magyarországon 1956. október 23-án történt, az hirtelen forradalmi kitörés volt, amelynek szinte csak napokkal korábban volt némi előzménye, az egyetemi ifjúság jól ismert szerveződése. Valójában azonban a hangulat már szeptemberben „forradalmi” volt, és nagyon sok ember érzékelte a változásokat. Ezt illusztrálja egy párizsi tudósító korabeli beszámolója is.
Nemcsak 2011 vonul be úgy a történelembe, mint az új alkotmány születésének az éve, illetve a „kenyérünnepek” szimbolikus esztendeje. Idén a „nemzet kenyerét” sütögetik a pécsi-pécsváradi pékek, s a kemence mellett államalapításra is emlékezeznek. 1949-ben viszont az Új Kenyér Ünnepét és az új sztálinista alkotmány ünnepét ülték meg, méghozzá azzal a „jóravaló” intézkedéssel, hogy megszüntetik a kenyérjegyet.
A kommunista sajtóban általában a sorok között kellett olvasni, és az elejtett megjegyzésekből lehetett a valós folyamatokra következtetni. Nem volt ez másképp Rákosi Mátyás leváltásakor sem, igaz, kissé nevetséges formában. Ugyanis ebben az esetben a sorok között „elrejtett” információ nyomtatott nagybetűkkel kiemelve szerepelt a szövegben: párthatározat „RÁKOSI MÁTYÁS ELVTÁRS FELMENTÉSÉRŐL”.
Hatvan éve, a hidegháború korszakában épült az a bunkerrendszer, amely Rákosi Mátyás és a többi pártvezető túlélését szolgálta volna. A négyezer négyzetméternyi terület a belváros alatt vár hasznosításra - írja a Magyar Nemzet.
Hosszú évek óta létezik a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj, amely doktori vagy kandidátusi címet szerzett hazai tudósoknak nyújt némi anyagi támogatást. A posztdoktori támogatások ügye azonban máig rendezetlen, a kutatók egy része így csak nehezen tudja áthidalni a doktori és a fix tudományos állás megszerzése közti időszakot. A Magyar Tudományos Akadémián a napokban három olyan Bolyai-ösztöndíjas mutatkozott be, akiknek a meglévő, szerény támogatásból sikerült látványos eredményeket felmutatniuk. Bár egymástól rendkívül távoli területeken dolgoznak, kutatásaik közös jellemzője, hogy járatlan úton járnak, tudományosan fel nem derített kérdéseket vizsgálnak.
50 méterrel a föld alatt, a 2-es metró építése során épült meg a Rákosi-rezsimet még az atomháborútól is megvédeni hivatott bunker, amelyben Rákosi Mátyás valószínűleg soha nem fordult meg. A Fővárosi blog szerkesztői viszont igen.
