„Budapesti sétáim alkalmával nem egy csodabogarat találtam, amelyet lelkes jelszógyártók számlájára írok. Így például a Móricz Zsigmond körtéren levő egyik eszpresszó kirakatában elhelyezett termetes villanyóra felett dekoráció tudatja a járókelőkkel, hogy ’minden perccel közelebb kerülünk a szocializmushoz’. Borzongva gondolok arra, hogy ma éjjel, amikor visszaállítják a téli időszámítást Magyarországon, 60 teljes percen keresztül egyhelyben topog majd a szocializmus…”

Minderről a Szabad Nép 1956. szeptember 30-ai számában írt Thomas Schreiber, a francia rádió-televízió, valamint a párizsi L’Express hetilap Budapesten tartózkodó, magyar származású munkatársa. A hivatalos pártlapban publikált beszámolóból persze nemcsak a dekoráció tűnik ki, hanem az is, hogy mit tapasztalt Schreiber a pestiekkel beszélgetve.

A Móricz Zsigmond körtér az ötvenes években

Fortepan

Szólásszabadság - szeptember végén

„A párt- és államapparátus legkülönbözőbb rangú és legkülönbözőbb társadalmi osztályokból származó beosztottjaival volt alkalmam találkozni, s ezek őszintén beszéltek a problémákról: az eredmények mellett nem hallgatták el a hibákat sem” - írja Schreiber, sőt, hozzáteszi: „Ebben az új légkörben az emberek szabadon vitatkoznak, sokszor brutális őszinteséggel elemzik a legkülönbözőbb, úgynevezett ’kényes kérdéseket’, melyek ezáltal megszűnnek ’kényesek’ lenni, hiszen beszélnek róluk. A szólásszabadság számomra egyike volt a legkellemesebb meglepetéseknek.” Persze azért a tudósító megjegyzi azt is: „Természetesen látom e szólásszabadság világosan megvonható határait.”

A szólásszabadság (korlátozott) megjelenése a Rákosi-rendszer bukását jelezte, de nemcsak azt, hanem az egész sztálinista rendszer összeomlását vetíti előre. Maga a sztálinista pártvezér, Rákosi Mátyás már 1956 nyarán megbukott, gyakorlatilag saját pártja száműzte a Szovjetunióba – erről Mementó-sorozatunk korábbi részében már írtunk. 1956 őszén a Rákosi mögötti második ember, Gerő Ernő lépett egyet előre, de az ő kezéből fokozatosan kicsúszott a hatalom.

Hogy mi volt a helyzet 1956 őszén, Magyarországon, azt általánosságban jól megvilágítja egy közgazdász, Kornai János elemzése. A világszerte ismert tudós 1993-ban a HVG kiadónál megjelent társadalom- és közgazdaságtudományi művében, A szocialista rendszerben általános magyarázatot ad arra, hogy a klasszikus sztálinista rendszerek reformjánál (jelen esetben a Rákosi-rendszer után) miért nem képes a kommunista párt megállítani a lavinát, amit a nyilvánosság, vagyis a szólásszabadság engedélyezése vált ki. Kornai ugyan példáként a nyolcvanas évek Szovjetunióját, a gorbacsovi glasznosztyot - a nyilvánosság, a szólásszabadság engedélyezését - említi, de a példa igaz az ötvenhatos Magyarországra is.

„A reformfolyamatok közepette a kommunista párt meg akarja tartani hatalmi monopóliumát, de eközben szabadjára ereszt olyan politikai erőket, amelyek azonnal e monopólium feladását követelik. A párt meghirdeti a ’glasznosztyot’, de az emberek nem a hálájukat fejezik ki ebből az alkalomból, hanem felhánytorgatják mindazt, ami tragédia és sérelem érte őket, és amiért a pártot és a rendszert tartják felelősnek. A kommunisták kinyilvánítják készségüket, hogy lemondanak az emberek megfélemlítésének kegyetlen módszereiről. De amint kevesebb a félnivaló, az emberekből elemi erővel tör fel az igény az önkényuralom teljes felszámolására és az intézményesen garantált demokráciára. Ez veszélybe, sőt kiélezett helyzetben végveszélybe sodorja a kommunista pártot” – írja Kornai, és ez nemcsak a Szovjetunióban torkollott a kilencvenes évek bomlási folyamataiba, hanem Magyarországon is radikális változást eredményezett volna 1956-ban. Ám nálunk végül a külső beavatkozás, éppen az akkori Szovjetunió hadseregének inváziója vetett véget az 1956-os forradalomnak.

Bizonytalanság, félénkség és bizalmatlanság

A bizonytalanságra, a változások törékeny mivoltára Schreiber is utal 1956 szeptemberi cikkében: „Találkoztam olyanokkal is, akik elismerik ugyan a jelenlegi lényeges változásokat, de félénken és, szabad legyen hozzátennem: némi bizalmatlansággal szemlélik azokat, azt mondják, hogy a bizalom légkörét kizárólag az utóbbi hónapok folyamán hozott különböző határozatok, rendeletek végrehajtása képes teljes mértékben helyreállítani. Ezzel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy a bizalom légkörének helyreállításához már számos feltétel megvan.” Mindez a Szabad Nép hasábjain elég furcsának tűnik, hiszen a hivatalos pártlap ritkán adott teret bizonytalan nézeteknek az ötvenes években. Mindez a helyzet rendkívüliségét mutatja: a pártlap korábban hol erőteljes sztálinista szólamokat zengett, időnként pedig – kisebb vehemenciával ugyan – de reformszócsőként is funkcionált, de az ilyesfajta ingadozásnak nem nagyon volt helye az újságban.

Schreiber beszámol az 1956 nyarán még betiltott, de aztán ősszel újjáéledő értelmiségi kezdeményezés, a fiatal baloldaliak Petőfi Körének rendezvényeiről is. (A Petőfi Körről Mementó-sorozatunk korábbi részeiben már részletesen írtunk.) A párizsi tudósító így ír: „Jelen voltam néhány nappal ezelőtt a DISZ Petőfi Körének a gazdasági vezetés kérdéseivel foglalkozó vitaestjén, ahol őszintén, bátran és pozitív bírálatok formájában tárgyaltak a fiatal közgazdászok és idősebb szakemberek a tervgazdálkodás megjavítása érdekében szükséges intézkedésekről. Megoldani a gazdasági élet nehézségeit nem látszik könnyű feladatnak, de – úgy látom – a jelenlegi légkör e téren is mindenkit optimizmusra jogosíthat.”

Egy kép - 1956 következő heteiből

Schreiber írásának egésze azokat a fokozatokat tükrözi, amit Kornai János úgy jellemez, hogy „a liberalizációs tendencia egyik megnyilvánulása, hogy általában az embereket, de különösen az értelmiséget, a tudományos kutatókat önálló gondolkodásra és a valóság őszinte elemzésére buzdítják. (…) A felismerés hosszú út, amelynek első állomásaként személyekben keresik a hibát. Ekkor minősítik Sztálint és a nemzeti kis Sztálinokat gonosztevőknek, akik a fő felelősséget viselik minden bajért. A következő állomás: nem egyszerűen a személyeknek, hanem egy-egy időszakban hibásan kijelölt politikai irányvonalnak tulajdoníthatók a bajok. Később ez sem ad elegendő magyarázatot. A szocializmus jó rendszer, de annak az a sajátos változata (speciális ’modellje’), amely addig megvalósult, hibás. (…) Amikor aztán elönti az embereket a keserves kiábrándulás következő hulláma, akkor rájönnek: a rendszerben van a baj, és nem annak egyik vagy másik konkrét változatában.”

Kornai elemzése az összes szocialista-államszocialista rendszerre vonatkozott, nem speciálisan 1956-ra, de Schreiber írása is tükrözi, hogy ekkor Magyarországon kezdtek összesűrűsödni ezek a hullámok, a Kornai által leírt fokozatok. 1956 tavaszán egyre szabadabbá vált a véleménynyilvánítás, majd az év nyarán leváltották a „helyi kis Sztálint”, Rákosit, és politikai irányváltást hirdetett az állampárt, majd folytatódott a gazdasági problémák megvitatása – például a Petőfi Körben – végül pedig az október 23-ai forradalom az egész rendszer eltörlését eredményezte volna – ha nem avatkozik be a szovjet hadsereg.