Borozó Budapest – ígéri a cím, és a borítón látható kedélyes, mondhatni családias kocsmajelenet. A szerző Búza Péter, a Budapest folyóirat főszerkesztője, várostörténész, irodalmár, igen jó tollú, mesélő kedvű író, újságíró. Városunk polihisztora, aki méltán érdemelné ki a legújabbkori Budapest Vőlegénye jelzőt. Minden együttáll tehát ahhoz, hogy kíváncsisággal vegyes izgalommal vegyük kezünkbe a könyvet és belelapozzunk.
Hamarosan kiderül azonban, hogy a cím némiképp félrevezető: budai és pesti borozókról, úgy, mint kocsmákról és borozó emberekről, asztaltársaságokról nem sok szó esik ugyanis a kötetben. Sokkal inkább a szőlőt megművelő és a bort készítő emberről.
Ehhez persze először is el kell jutnia a Noé által telepített szőlőnek a leendő Magyarország területére, és nevet – méghozzá magyar nevet – is kell kapnia a növénynek, a bornak, és mindazon eszközöknek, foglalkozásoknak, melyek kitöltik a szőlészet-borászat fogalmát.
Ezzel nagyjából túl is vagyunk az első húsz oldalon. Majd a Buda-környéki szőlőművelés és borkészítés kultúrtörténete iránti hardcore érdeklődők újabb nyolcvan oldalon hódolhatnak szenvedélyüknek. Végül pedig szóda- és fröccstörténelem, boretikett, pohártan és régi szüreti mulatságok leírása teszi teljessé a könyvet. Illetve nem teszi, hiszen pont a címben ígért borozók maradtak ki belőle, csak utalások szintjén szerepelnek helyenként.
Mindent egybevetve hatalmas ismeretanyagot közvetít Búza Péter Mesél a város sorozatban megjelent, 160 oldalas műve. A már említettek miatt mégis marad hiányérzetünk. Talán a rengeteg beidézett forrásszöveg okán, vagy hogy egy „mesélő” könyvtől nagyobb lendületet várnánk. Ugyanez igaz a tipográfiára és a tördelésre is. A felhasznált illusztrációk és a téma több fantáziát, kevésbé „sarkos” tördelést is elbírt volna.
