Centrál Színház / Horváth Judit

Törőcsik Mari többször elmondta, hogy egy darab a premieren még nincs kész, legalább tízszer elő kell adni, hogy azt igazán „bejátsszák” a színészek. E tekintetben – mindenféle okokból – most megfogadtam a tanácsát, és csak március közepén néztem meg a Centrál Színház „szuperprodukcióként”, „történetének legmonumentálisabb előadásaként” beharangozott, a januári premier óta is igazi sikerdarabként futó Network című előadását.

A televízió pokoli hatalmáról szóló produkció azonban, talán a túlzott elvárások miatt, és a főszerepben lehengerlő alakítást nyújtó Alföldi Róbert teljesítménye ellenére, kifejezetten csalódás volt.

Az 1976-os Network című – többszörös Oscar-díjas – Sidney Lumet-filmet néhány éve Lee Hall álmodta színpadra. Ez az adaptáció sikerrel megjárta London, New York és más városok legnagyobb színházait, Puskás Tamás rendező is biztosra mehetett, amikor a Centrál Színház is műsorra tűzte, a népszerűsége (mondhatni, a várható nézettségi indexe és a bevételi rátája) borítékolható volt.

A történet szerint a több évtizede a pályán lévő, de mára már megtépázott sikerű bemondónak, Howard Beale-nek (Alföldi Róbert) felmondanak, ő pedig élő adásban jelenti be, hogy elege van a sok szarból, amit 25 éven át volt kénytelen mondani, az egész televíziózás egy nagy hazugság, ami a valóságnak csak az illúzióját ömleszti a nézőkre, és egy hét múlva, élő adásban öngyilkos lesz.

Csak pillanatnyi zavart okoz a meglepő húzás, a gátlástalan, kizárólag a nézőszámok bűvöletében élő tévés szakemberek gyorsan lehetőséget, a nézői statisztikák egekbe tornázását látják a botrányban, a tévétársaság megmentésének csodafegyverét. A mentális problémákkal küzdő tévést kikiáltják valamiféle instant prófétának, a kisemberek igazságát kikiáltó gurujának, aki az éterbe üvölti az igazságot, aki élőben adhatja ki a dühét. És egyáltalán: bármit csinálhat, csak nőjön az a nézettségi mutató.

Centrál Színház / Horváth Judit

A 70-es években a televízió valóban elérte azt, hogy gátlástalanul manipulálja az embereket, hogy megkérdőjelezhetetlen szerepe legyen a világ morális és intellektuális romlásában. Erre mutatott rá hidegrázósan a Lumet-film akkor, és erre próbál rámutatni a Centrálban látható darab is. A probléma ott van, hogy 2022-ben már rég nem csak, és nem is elsősorban a televízió a népbutítás legfőbb eszköze, és erről a Puskás-rendezés nem vesz tudomást. Amikor egy választási kampány már elsősorban a Facebookon és a YouTube-on ér el minket, amikor egy háború természetébe leginkább a TikTok-on tekinthetünk be, amikor már a híradók beszámolói is sokszor ezen új médiafelületek alapján készülnek, hiszen a döntéshozók is ott jelentik be a mindennapjainkat érintő intézkedéseiket, elég anakronisztikusan hat egy csak a televízió káros oldalát boncolgató darab.

A Centrál-darabban ilyen értelemben a 70-es években maradunk, pedig a 21. századi médiavilág az új platformokkal sem lett cseppet sem morálisabb, továbbra is mindent meghatároz nézettség, még ha ezt már inkább kattintásszámnak, megosztásnak hívják. Mindez a Networkből nem derül ki.

A színpadkép egy gigantikus televízióstúdió, egy csomó monitorral, reflektorokkal, sminkszobával, lebonyolító-helyiséggel, a néző kicsit kellemetlenül is érzi magát, hogy szinte bent ülünk a tévéstúdióban. Pedig még el sem kezdődött a darab. Amikor a tévés nézettség miatt engedett, sőt generált emberi tragédiát nézzük, a kellemetlen érzés csak fokozódik.

A színpadi óriás monitorok itt természetesen szerepet is kapnak, a színház is, a történet is jórészt ott játszódik. A filmből készült színdarab így visszakerül a képernyőre. Sok jelenetet csak ott látunk, a „színház az egész világ” shakespeare-i mottója így lesz „tévé az egész világgá”, ami ötletes megoldás, ám ennek oltárán fel is áldozza Puskás a színházat. Nem találta meg a produkció a helyes arányt a kétségtelenül látványosan kétdimenziósra keretezett jelenetek és a háromdimenziós színházi pillanatok között. A színházban valódi operatőrök készítik valós időben a jeleneteket, sokszor egyszerre élünk át színházi és tévés élményt, máskor a tévés jelenet folytatódik a színpadon, de látványosan győz a képernyő, legalábbis erősen arrafelé billen a mérleg.

Centrál Színház / Horváth Judit

Nagyon nagy hiányérzete van a nézőnek egy választási kampány közepén, egy háború és a koronavírus árnyékéban, hogy ott ülünk egy televízióstúdióban és csupa távoli, értelmezhetetlen hírt látunk a képernyőkön. Nem feltétlenül a napi aktualitást várnánk, de azt igen, hogy érezzük, mégiscsak 2022 van, ha már az az üzenet, hogy tévé az egész világ.

Mert ma is érvényes az a már a film után híres szállóigévé vált, azóta pedig nemrég még a pedagógustüntetésen is előszedett mondat, hogy

Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább!

A darabban a szórakoztató show-vá fejlesztett Beale-monológok előtt valódi show-felvezetőt kapnak a Centrál nézői is, akik lelkesen ki is kiabálják a megfelelő vezényszavak után. Talán ez a kis közönséghergelés is hitelesebb volna a napi hírkörnyzetben, mint a fél évszázados események kontextusában.

Alföldi Róbert számára viszont igazi jutalomjáték a Network. A hideg, profi bemondót éppúgy hitelesen mutatja be, mint a végetlenül elkeseredett, az öngyilkosságot komolyan gondoló megtört embert, vagy az önmaga jelentőségétől megrészegült instant prófétát, a tömegeket hergelő Cipollát, akinek a monológjairól nehéz eldönteni, hogy valódi szemfelnyitó kinyilatkoztatások vagy egy őrült hadoválásai.

Beale – főleg tehát kétdimenzióban bemutatott – emberi tragédiáját időnként felismerő barátja-főnöke, Max Schumacher (László Zsolt) sem tudja megmenteni. Ő tulajdonképpen tisztességes ember, de sem a barátja mellett nem mer kiállni, nem tudja megállítani, hogy a rendszer bedarálja és hülyét csináljon magából, sem a magánéletében nem tud helyesen lavírozni. Így aztán simán belesodródik egy eleve halott kapcsolatba a darab másik emlékezetes szereplőjével, a Martinovics Dorina által játszott félelmetes, hideg és szánnivalóan karrierista, minden morális gátlást felrúgó programigazgatóval, Diane Christensennel. Kifejezetten bátor jelenet, ahogy demonstrálják azt, amit korábban épp ő mesélt magáról, hogy nem képes kapcsolatra sem érzelmi, sem szexuális téren. Az intim pillanatokban is csak a műsorával, a nézettséggel foglalkozik.

Centrál Színház / Horváth Judit

Max pedig ezért a nőért áldozza fel a házasságát. Noha épp a feleségével (Pálfi Kata) való drámai beszélgetései adják a darabban a kevés igazi, hagyományos színpadi jelenetet, ez a szál (az öregedő férfi fiatalabb nő miatt rúgja fel a biztos házasságát elcsépelt szituációja) kifejezetten kidolgozatlan és felesleges.

A többi szereplő közül talán még a legfőbb nagyúrra, Mr. Jenssenre fogunk emlékezni, aki már eleve meg sem jelenik a maga valójában, csak a képernyőn osztja az észt, a hideg, számító, gátlástalan igét a média valóságáról. Bodrogi Gyula ez a – némileg az 1984-es Nagy Testvérre hajazó – szereplő, aki hideg, vibráló fényben oktatja ki Beale-t arról, hogy ő a tévében a Bubus.

A média és az abban dolgozó emberek show-t csinálnak egy ember leépüléséből, és ujjongva vizsgálják a nézettségi mutatókat, miközben egy idő után már elviselhetetlen lesz a helyzet, és a hirtelen guruvá vált egykori tévébemondótól meg kell szabadulni. Ennek a megoldása szintén látványos és emlékezetes médiapillanatért kiált. Most nem árulnánk itt el ennek mikéntjét, csak annyit, hogy a történetben a kissé suta befejezést egy nagyon meglepő, ütős színházas ötlettel palástolja Puskás.

Végül meghallgatjuk a darab üzenetét, hogy ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket és egyetlen igazi elkötelezettség létezik, a másik ember iránti elkötelezettség.

Kifejezett erős kétségeink vannak a darab után abban, hogy erre képesek vagyunk-e ebben a médiavilágban.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: