Korrupció, infláció, erekció
A csok-támogatást is fel lehet használni arra, hogy gyilkos feleségünknek nagymenő védőügyvédet vásároljunk, legalábbis a Szegedi Szabadtéri Színpadon bemutatott Chicago szerint. De ez a Chicago mintha valahol itt a Kárpát-medencében lenne, nem Amerikában.
Aki szerint a musical habos-babos műfaj, ami csak arra jó, hogy a munkában megfáradt kisember szórakozzon egy jót, sok egyéb más mellett nem látta még a Chicago valamelyik jól sikerült előadását, és ami azt illeti, a nácizmus térnyeréséről szóló Cabaret-t sem. Persze, lehet ezekkel is szórakozni, csak nem felhőtlenül:
a Chicago a felhős szórakozás mintadarabja.
Az 1975-ös musicalben – és ezt érdemes tudatosítani: 1975-ös – gyilkosok örvendeznek a börtönben az „olcsón”, csak egy lövés vagy pár szúrás árán jött hírnév és ingyenes médiafigyelem miatt, hiszen a bulvárfogyasztó többség számára senki sem érdekesebb, mint egy olyan sztár, akinek még az életében is van min csámcsogni. A Chicago, hab-bab és zenéstánc ide vagy oda, pont azt csinálja, amit Shakespeare szerint is kell a színháznak: tükröt tart a természetnek. Valóságshow-k, ordenáré dolgok elkövetésével a bulvármédiába kerülő celebek és olyan címlapsztárok, akik mögött semmilyen valós teljesítmény nincs, csak jól el tudják adni magukat: ez mind benne van ebben a musicalben, mind benne volt már 1975-ben is, de ami igazán döbbenetes, és aminél nagyobb elismerést nem is lehet elképzelni a látnoki képességekkel megáldott írók számára, hogy öt évtized után is épp ugyanolyan aktuális még mindez, mint annak idején, csak azóta már nem kizárólag Mary Sunshine bulvárújságának sztárrovata szállítja a mocskos pletykákat, hanem a celebek maguk osztják azt milliófelé a közösségi médiában.
Szóval egy pillanatig sem kérdés, miért is veszi elő valaki 2022-ben ezt a musicalt, vagy hogy miért ez lett a Szegedi Szabadtéri Színpad rendes éves nagy színházi bemutatója. Az, hogy miért érezte úgy Béres Attila, jó lesz tíz év után újra megrendeznie ugyanezt a darabot egy nagyszabású és remekül működő miskolci, majd egy újabb, 2019-es kecskeméti előadás után, már más kérdés, és nem is nagyon könnyű megtalálni a tökéletes választ. Mármint a választ magát könnyű megtalálni: azért, hogy az első, a szövegkönyvet pontosan követő előadás után most megrendezze az egészet úgy is, hogy a Chicago címét Budapestre kelljen változtatni, mondván, ez az egész arról szól, amiben itt és most élünk, 2022-ben, Magyarországon, a korrupció és az erekció mellett inflációval, ahogyan a darab konferansziéja hozzáfűzi az eredetileg is ott szereplő témák mellé a ma még ismerősebb harmadikat is.
Miért írom mégis, hogy nehéz megtalálni a jó választ a miértre? Mert Béresnek nem igazán sikerül meggyőznie, hogy indokolt a párhuzam a korunkkal és lakhelyünkkel. Mármint persze, van Instagram, bulvársajtó és mindig van mónikasó is valamilyen címen, de hogy mi köze ennek a mai brutális inflációhoz, a csirkemell hatósági árához, a rezsicsökkentéshez (ami a díszletbe épített fényreklámokon olvasható végig), vagy a csokhoz (amelynek összegét a főszereplő férje arra használja fel, hogy kifizesse Billy Flynnt, a gyilkosok kedvenc védőügyvédjét), az nem igazán derül ki az előadás alatt, pedig van bő három és negyed óránk töprengeni rajta. A színlapon dramaturgként is szereplő Béres bele-beleír a szövegkönyvbe, de elfelejti összekötni a médiaprostitúció jelenségét Magyarország gazdaság- és társadalompolitikájának elmúlt tizenkét évével, pedig igény, az volna rá! Így viszont a néző hajlamos úgy gondolni, ugyanezeket a kiszólásokat inflációról, a tej hatósági áráról és a rezsiről ugyanezzel az erővel akár a Hamlet vagy épp A Pál utcai fiúk díszletében is ki lehetne vetíteni, sőt utóbbiba még talán jobban is illene, szegény Nemecsek Ernőn mennyit segített volna egy jól működő gázos cirkofűtés, kerül, amibe kerül.
Így viszont mindez megmarad jó poénnak (vagy nem olyan jónak, ízlések és pofonok), meg szelepnek: miközben az egyik problémás jelenségről beszélnek a színpadon, közben lehet kicsit pufogni a másikon is, kettőt egy csapásra (mondta Áts Feri az einstandolt golyókkal a kezében a két, földön fekvő kissrác fölött, de elkalandoztam). Pedig látszik, hogy Béres Attila nem csak poénnak szánta a dolgot. Egyrészt Kálmán Eszter díszletei is inkább a magyar paneleket idézik, nem a chicagóiakat, másrészt az előadás továbbviszi a Chicago kifordított, ironikus gondolkodásmódját, és a szereplők végül megállapítják, minden rendben van, hiszen ez egy szabad ország. Ami ebben az előadásban nagyon finoman szólva is azt jelenti, hogy
érdemes elgondolkodnunk azon, Magyarország még mindig szabad országnak számít-e,
és ha valamire, hát az olyan színházra hatalmas szükség van, amely ennyire fontos és húsbavágó kérdéseket tesz fel nekünk. Csak ez a látszat ellenére nem olyan: kiteszi a kérdőjelet, de hiányzik előle a mondat. Mert hogy jönnek a showbizniszben pofátlanul előretörő varietéénekesek és a bulvármocsok ahhoz, hogy Magyarország szabad ország-e? (Mert a bűnözők ártatlannak hazudva kijönnek a börtönből? Nem áll a párhuzam, nálunk az igazi nagymenő bűnözők nem a börtönbe, hanem a parlamentbe kerülnek, onnan viszont ki se jönnek többé.) Elhiszem, hogy talán valahogy össze lehet kötni a kettőt, de ezen a színpadon nem kötik, csak úgy tesznek, mintha.
A kiszólások kicsiben pedig még működnek: jók a nem jelentőségteljesnek, hanem tényleg csak egyszeri, kacér poénnak szánt gegek, akár vármegyékről és ispánokról, akár az egyik kórustag a legborzalmasabb, idei magyar slágert idéző beszólása Roxie Hartra, hogy „Úristen, ki ez a lány?”, akár az utalás Orbán Viktor dallasi beszédére, miszerint igenis több drag queen kéne a világba. (Orbán szerint Chuck Norrisból kéne több, nőnek öltözött férfi szórakoztatóipari figurából kevesebb: nagyon úgy tűnik, hogy ő nem a bohócoktól félt gyerekkorában, mint a rendes gyerekek, hanem a lányoknak öltözött fiúktól.)
Utóbbit ráadásul nem is a bokájánál fogva rángatták az előadásba, hiszen a Konferansziét – aki bemutatja a férjgyilkos börtöntöltelék énekesnők karát, köztük a legnagyobb sztárt, Velma Kellyt, a közéjük újonnan érkező riválist, Roxie Hartot, vagy a totálisan kamu védekezéssel lezajló tárgyalást és a többit – Lakatos Márk játssza drag queenként (ahogy Lakatos régen ki is próbálta magát a műfajban). Ebben bőven lenne lehetőség, csakhogy Lakatos Márk nem bontja ki a szerepet, inkább eljátssza Lakatos Márkot, ahogy drag queent játszana egy hatalmas színpadon négyezer ember előtt, ami még arra sem elég, hogy túljusson a legalapvetőbb sztereotípiákon (és Papp Janó több tucatnyi, neki készített jelmezének örömteli viselésén), nemhogy arra, hogy valami punk vadság bontakozzon ki általa.
Pont ez: a vadság az, ami a legjobban hiányzik az előadásból.
Ez a Chicago ugyanis mindenekelőtt és legfőképpen lagymatag.
Egy Chicagótól az ember lábának magától járnia kéne még a nézőtér utolsó sorában is, jobb esetben még a felsőtestének is, ami csak addig kínos, amíg fel nem tűnik, hogy tőle jobbra meg balra is ugyanígy ritmusra mozog mindenki. Itt viszont ilyesminek nyoma sincs, hogy mást ne mondjak, a partnerem egy idő után elaludt az előadáson, és jó, nagyon késő volt, álmos is volt, de egy jó Chicagón az embernek akkor sem kellene tudnia elaludni, ha direkt altatót vesz be. Silló István zenekara, hiába van a színpadon – stílszerűen rácsok mögött –, képtelen belevinni a dögöt a zenébe, és a legnagyobbrészt prózai színházból érkezett színészeknek sem marad energiájuk előhozni torokból azt a pluszt, ami még a színjátékon, a mimikán, a táncon és az artikuláción kívül mindenképp kellene; jellemző, hogy a zenés színházból érkezett Janza Katának (a börtönőr Morton mama) mintha valaki kettővel hangosabbra csavarta volna a mikroportját, pedig hát nem, nem ez történt.
Máskülönben pedig jó lenne a szereposztás. Ónodi Eszter Velma Kellyként végre kipróbálhatta magát musicalfőszerepben, ami miatt bárhonnan megéri Szegedre utazni, Nagy Ervinnek pedig tulajdonképpen már réges-rég el kellett volna játszania Billy Flynnt, a legkisstílűbb nagystílű zugügyvéd fejedelmet, így most olyan átéléssel játssza a figurát, hogy egyszer-egyszer még együtt is érzünk ezzel a morális értelemben vett sátánnal. Czakó Júlia megmutatja, hogy megvan benne a kraft Roxie Harthoz, csak a rendező dolgozik ellene: igazi suttyónak játszatja Roxie-t, ami talán valóban következik a szövegkönyv betű szerinti értelmezéséből, de egyrészt mégis szemben áll a lány mindent elsöprő, elvileg meglévő karizmájával, hogy úgy beszél, mint aki napfényt csak napfelkeltekor és napnyugtakor lát, mert olyankor jut el pár napsugár az aluljáróba, másrészt ez az erőltetett bunkóság túlzás, de nem mint sarkítás, hanem mint szájbarágás.
A fő gond, ami miatt ez a Chicago nem szárnyal, mint a versenyló, hanem botorkál, mint ugyanaz az állat beketaminozva, talán mindezek mellett mégis az, hogy Béres elköveti a musicalrendezők főbűnét, nem áll ellen a hübrisznek: nem bízik az alapanyagban. A zenés színházban, akár a komédiákban, minden a ritmuson múlik, minden takkra megy. Ezt máskülönben egészen biztos, hogy a műfajban finoman szólva sem kezdő Béres is tudja, ahogy pontosan tudták a Chicago szerzői, Fred Ebb, John Kander és Bob Fosse is, csak Béres nem tudja, hogy ők tudják. Béres ugyanis abban is el akar térni saját korábbi Chicago-rendezésétől, hogy itt-ott a történet elemzésével összerakja a mozaikdarabokat (például Velma Kelly a nyitószámát csurom véresen mondja el, hiszen épp azelőtt ölte meg férjét és a vele paráználkodó húgát), máskor viszont hozzáír és továbbkölt. Amivel agyon is csapja a ritmust: hosszú betéteket tesz hozzá a közjátékokhoz, elnyújtja a jeleneteket, lassítja az egészet, és addig nyújtja, amíg el nem szakad, ha nem is az előadás szövete, de a mi idegeink, úgy nagyjából éjjel negyed egykor már mindenképp. (Jó, méltányosságból tegyük hozzá, azért Szegeden nem hétkor, hanem kilenckor kezd az előadás.)
Így Béres Attila és a Szegedi Szabadtéri Színpad Chicagója feldob egy csomó olyan ígéretet, amit aztán nem tart be. Hogy majd érdemben hozzászól a mai magyar közélethez. Hogy megmutatja, a remek prózai színészek biztosan remek énekesek is. Hogy hasznos lesz továbbszőni az ötvenéves szövegkönyvet. És legfőképpen: hogy majd egy pörgős, izgalmas, vagány és lüktető musicalt fogunk látni.
Ehelyett csak egy igazán meglepő újdonságot mutatott meg: hogy még egy Chicagón is lehet szundikálni. Jelentkezzen az az idióta, aki pont erre a kérdésre akart választ kapni!
Kritikánk a Szegedi Szabadtéri Játékok tavalyi bemutatójáról, az Alföldi Róbert által rendezett West Side Storyról ide kattintva olvasható:
Alföldi Róbert kormányplakátok nélkül, egy hatvanéves darabbal is rólunk beszél
Alföldi Róbert szegedi, később Budapestre érkező West Side Storyja csupa olyasmit szeretne, amit csak szeretni lehet, még akkor is, ha ezt nem mindig a legjobb eszközökkel éri el. Egy túlzottan ismerős világ kritikája ez, kékplakátos aktualizálás nélkül.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
„Magyarország egy vágóhíd, csak sokkal több benne a marha”
Alföldi Róbert kezében fergeteges komédiává válik a sötét középkor, meg a mai magyar valóság is: az egyik legjobb magyar drámaíró új bemutatója a 14. századi Magyarországon játszódik, de korántsem az Anjou-k lesznek azok a politikusok, akik eszünkbe jutnak róla.
Alföldi Róbert kormányplakátok nélkül, egy hatvanéves darabbal is rólunk beszél
Alföldi Róbert szegedi, később Budapestre érkező West Side Storyja csupa olyasmit szeretne, amit csak szeretni lehet, még akkor is, ha ezt nem mindig a legjobb eszközökkel éri el. Egy túlzottan ismerős világ kritikája ez, kékplakátos aktualizálás nélkül.
