Alföldi Róbert kormányplakátok nélkül, egy hatvanéves darabbal is rólunk beszél
Alföldi Róbert szegedi, később Budapestre érkező West Side Storyja csupa olyasmit szeretne, amit csak szeretni lehet, még akkor is, ha ezt nem mindig a legjobb eszközökkel éri el. Egy túlzottan ismerős világ kritikája ez, kékplakátos aktualizálás nélkül.
A súlyosan mérgező, gyilkos maszkulinitás meséjét tip-top balett-táncra írták meg:
magukat az utca királyainak, kőkemény macsónak gondoló szépfiúk piruettekkel és cabriole-okkal táncolják el, hogy bárkit első szóra megölnének, és még szeretteik halála sem túl nagy ár azért, hogy bizonyítsák, ők az erősebb kankutyák.
Ez volt hatvan éve a West Side Story című musicalfilm különlegessége, ki tudja, talán nem is tudatosan, hiszen akkor még nem is létezett a „toxikus maszkulinitás” szókapcsolat (a jelenség persze annál is inkább): mindenesetre önmagában is kifejező volt az erősen a klasszikus baletton alapuló táncmozdulatok és a történet között szikrázó feszültség, hogy már akár hang nélkül, első ránézésre is érezhető legyen, mennyire nevetséges ez a tesztoszteron- és fociöltöző-szagú keménykedés, az érzelmek tudatos elnyomása és a manipuláció, amivel az esetleg már jobb belátásra tért, elkóborolt farkast visszacsábítják a falkába, hogy ezzel ágyazzanak meg a tragédiáknak.
Alföldi Róbert azonban nem erre az aspektusára koncentrált a műnek, amikor elővette a film alapjául szolgáló Broadway-musicalt, hogy megrendezze a Szegedi Szabadtéri Játékokon (és aztán később majd Budapesten, a Sportarénában is): Vári Bertalan koreográfiája nem is annyira koncentrál a balettra, ő inkább a magyar néptánc motívumait hozza be, hadd legyen még ismerősebb nekünk is a történet. Mert Alföldit egy másik, ugyanilyen aktuális és Magyarországon is ugyancsak jelenlévő része izgatja a sztorinak: a bevándorlás és a migránsellenesség. A West Side Story ugyanis úgy írja újra a Rómeó és Júlia történetet, hogy a Montague-kat Amerikában született, a Capuleteket meg Puerto Ricó-i bevándorló utcakölykökre cseréli, Veronát az ötvenes évek New Yorkjára, a herceget egy mocskos zsarura, Lőrinc barátot pedig egy vegyesbolt öreg tulajdonosára, de nagyjából minden más marad, még a nevekre rácsodálkozós erkélyjelenet meg a nagy táncmulatság is, a gyilkosságokról már nem is beszélve.
Persze az eredeti darab és a film is rengeteget beszél a bevándorlás kérdéséről, korántsem igaz, hogy Alföldi bármit is ráerőltetne a darabra, csak felismeri a sok évtizedes problémában a ma is húsbavágót, és sokatmondó képekkel egészíti ki azt, ami egyébként is erős. A Puerto Ricó-iak maguk is elmondják a műben, hogyan nevezi őket csótánynak és tetűnek a többségi társadalom, de emellett a Kálmán Eszter díszletét uraló, a gigantikus szegedi színpadot körülvevő, szürke falak is felidézik Donald Trump határfalát, különösen, amikor az épp a számukra elérhetetlen lehetőségekről éneklő migránsok verik az öklükkel a föléjük magasodó, áttörhetetlen építményt.
Ahogy a film a balettal, Alföldi előadása is sokat mond már vizuálisan is: Tihanyi Ildi jelmezei az első jelenettől fogva kiemelik, hogy valójában két tökegyforma csoport gyűlölködik arra hivatkozva, mennyire mások, sőt ellentétesek is ők. Hülyének nézik a két csoport közti gyűlölködést semmibe véve egymásba szerető Rómeót és Júliát, illetve bocsánat, Tonyt és Mariát, amiért ők azt állítják, nincs is köztük semmi különbség. Hát a jelmezek szerint sincs: a kortalan, de inkább a jelenkort, mintsem az ötvenes éveket idéző ruhákban legfeljebb annyi a differencia oldalanként, hogy a New York-iak több sárgát, a Puerto Ricó-iak meg több pirosat viselnek, de a nagy csatában még ez sem igaz, marad a mindenkori maszkulinitást – és a maszkulinitás oltárán feláldozott igényességet – jelképező fehér atlétatrikó, amin amúgy is olyan jól mutat majd egy jelenettel később a vér, amiből persze mindenkire jut, nemcsak a gyilkosokra, hiszen többről van itt szó annál, hogy egy-egy ember lenne a bűnös. Dehogy:
mindenki hozzájárul a bűnhöz, aki részt vesz a gyűlölet szításában, és aki elfogadja, hogy a saját csoportommal való összetartozás tudata több jót ad, mint amennyi rosszat a másik csoport gyűlölete.
Ez az egy mondat Alföldi Róbert előadásának üzenete, amiről azt lehetne mondani, hogy egyszerű, és úgyis mindenki tudja, de nem: ha egyesével talán mindenki meg is érti, onnantól, hogy mi is egy ilyen csoport részeivé válunk, együtt, közösen valahogy már könnyebb elfelejteni. Alföldi nem mondja ki, de továbbgondolva a West Side Story üzenetét talán rá lehet jönni: nincs nagyobb bűnös annál, mint aki elhiteti velünk, hogy egy ilyen csoport tagjai vagyunk, és a gyűlöletkeltést választja összetartó erőként, mondjuk azzal, hogy teleszórja az országot kék hátterű plakátokkal. Nem: Alföldi nem ezzel, a plakátok Magyarországával foglalkozik, talán mert nem akarja hárítani a felelősséget azokról, akik hisznek a plakátoknak, és önként hajlandóak gyűlölködni.
Igaz, a rendező nagyon komolyan nem is formálhatta volna át az előadást: mint ő maga is elmondta, bármilyen változtatáshoz, de még a fordításhoz is az eredeti, Bernstein–Sondheim–Laurents-mű jogörököseivel kellett szigorúan egyeztetnie, illetve főképp elfogadni az akaratukat, amely jórészt arról szólt, miért kötelező visszatérni a színpadi verzióhoz, a film módosításaihoz képest, legyen szó akár a szünet helyéről (az 1961-es filmet még szünettel vetítették a mozik), akár az egyik legnagyobb slágerről, az America című számról, amelyből készült egy sokkal izgalmasabb szövegű verzió a filmhez. (A Broadway-verzióban – és Szegeden – a Puerto Ricó-i lányok énekelnek arról, miért volt jó és miért volt rossz az otthonukban, ezzel szemben miért jó és miért rossz Amerikában, míg a filmben a lányok és a fiúk felelgetnek egymásról arról, miben változott jó, és miben rossz irányba az életük, amióta Amerikába jöttek: utóbbi érdekesebb és aktuálisabb gondolatokat mond el a migrációról.)
A rendező így inkább a hangsúlyokon tudott csavarni, de nem biztos, hogy ez mindenütt az előadás javára vált. Egy finom, talán nem is mindenki számára észrevehető utalás például még remekül hozzátesz a valós érzelmek vs. macsóság vonulathoz, amikor két New York-i bandatag, Baby John és A-Rab gyászolják a vezérük, Riff halálát, és pár jelzésben felsejlenek kettejük barátságnál talán mélyebb érzelmei. Épp ez a finomság hiányzik például abból a jelenetből, amikor a Puerto Ricó-iak kiállnak a nézőtérrel szembe, és belemondják az arcunkba, hogy őket bizony a társadalom csótányoknak tartja, és ki is tartják a pózukat, amíg tapsra nem bírják a közönséget: érthető, de felesleges provokáció, hiszen enélkül is épp elég nyilvánvaló a helyzet.
Alföldi viszont végképp elveti a sulykot, amikor a New York-iak nemcsak zaklatják és sértegetik a közéjük jó szándékkal, a gyilkosság után bujkáló Tonynak segítő üzenetet hozva érkező Anitát (Maria barátnőjét), hanem lefogják, és csoportosan meg is erőszakolják. A rendező ezzel egy vastag filccel áthúz mindent, amit addig felépített, mert innentől nyilvánvaló, hogy nem eltévelyedett, megtévesztett, a káros csoportdinamika ellenére is érző szívű srácokról van szó, akiket némi odafigyeléssel még át lehetne formálni, hanem velejükig romlott, elállatiasodott, érzéketlen mocskokról – akkor viszont semmi értelme róluk előadást rendezni, akkor nincs miért izgulni, akkor nincsenek tétek, és együttérezni sincs kivel. Semmilyen előadás nem tud igazán súlyos lenni, ha valamelyik, pláne ha mindkét oldal kizárólag csakis koromfekete vagy hófehér, márpedig Alföldi ezzel a döntésével épp így alakítja a színeket.
Egészen máshogy, de hasonlóan végletes rendezői ötlet az is, hogy a Mariát játszó Ágoston Katalinnak végig egy iszonyatosan mű, komikus, a Fábry-showba illő kamu akcentussal kell beszélnie, mintha valaki a kínai piac eladóit próbálná gúnyolni. A színésznő akármilyen intenzitással és átéléssel, akármilyen mély érzelmekkel, akármilyen tragikus súllyal is tud játszani, az egész karakter komolyan vehetetlen és hiteltelen így, ami, lévén főszereplő, azért elég erősen rányomja a bélyegét az előadásra is. Ráadásul értelme sincs: a döntés indoka vélhetően annak hangsúlyozása, hogy Maria még a többieknél is frissebben érkezett Amerikába, de hát ezt elmondják szóval is, az ismétlésért igazán kár volt tőrt döfni az előadás szívébe.
Az ilyen látványos gesztusok szerepe felértékelődik az előadásban, hiszen a monumentális szegedi színpad és a nézők és játszók között hatalmas távot létrehozó nézőtér erősen elhomályosít minden kisebb színészi eszközt. Bizonyára nehéz megteremteni az intimitást két szerelmes közt egy két focipályányi térben, és ez hol sikerül, hol nem: a bálban, ahol Tony és Maria először találkozik, a nagy tömegről a figyelmet elterelő, csak őket megvilágító reflektorokkal jól működik a dolog, az apró hálószobának láttatott megalomán térben már kevésbé. A színészeket is könnyebb megítélni a hangjuk, mint játékuk nüanszai alapján, mindenesetre hamis hangot semmilyen értelemben sem lehet felfedezni a Tonyt játszó Kocsis Dénes, az Anitát adó Nádasi Veronika vagy a karizmájával apró mellékszerepében is kitűnő Auksz Éva játékában sem, a bandába bekerülni vágyó árva és lenézett lányt alakító Hartai Petra pedig még ezen a tengernyi színpadon egyetlen csöppnyi szereplőként is emlékezetes és szívbe markolóan elveszett és kétségbeesett tud lenni. A rendőr szerepében Stohl András talán több mindent old meg ordibálással, mint amit feltétlenül szükséges lenne.
Noha az 1961-es film ma már hihetetlen naivságát és műviségét nézve úgy tűnik, már eljárt fölötte az idő a szinte némafilmesen túlzó arcjátékokkal, most mégis hiányoznak a szavak mellé, mögé az arcokról leolvasható érzelmek, amelyek úgy tűnnek el a nézőtér hátsóbb sorai felé tartva, mint a pára a túl nagy napsütésben. A néhány, még ilyen körülmények között is túlzásnak ható rendezői ötlet mellett is átjön viszont az előadás béke- és szeretetpárti, gyűlölködésellenes, sosem elcsépelt, sosem túlhangsúlyozható üzenete. És ez talán fontosabb minden másnál: egy ötezer fős nézőtér előtt kiállni a pusztító hergelés ellen – kevés ennél humanistább és méltányolhatóbb dolog képzelhető el a színházban.
A West Side Story augusztus 13-tól 22-ig látható a Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd 2022. január 8-án játsszák a Budapest Sportarénában.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Alföldi Róbert: "Minden szülő azon dolgozik, hogy a gyereke húzzon el innen"
Alföldi Róbert színész-rendező szerint az embereket nem tanították meg arra, hogyan kell demokráciában élni, a hatalom pedig gátlástalanul kihasználja a Kádár-kori reflexeket. Nem akar LMBTQ-aktivista lenni, mert nem az a fontos, kit üldöznek éppen, hanem az, hogy üldöznek. Az elmúlt időszak döntései után azt mondta, talán abban lehet reménykedni, hogy a hatalom fél, azért akar mindent megszerezni még az utolsó hónapokban.
Alföldi Róbert: „Leég a pofámról a bőr”
Az Afganisztánból menekülni próbáló emberekről írt posztot a színész-rendező, mint írja ők a migránsok, akikkel évek óta ijesztgetnek, és akik közül mi senkit nem fogadunk be. „Nehéz lesz tükörbe néznünk. Majd. Egyszer. Mindannyiunknak” – szögezi le.
