Megértettem, mit jelent az, hogy elég, ami vagyok
– erről beszélt Sebestyén Balázs annak kapcsán, hogy miért szerepel a korábbinál jóval kevesebbszer képernyőn. A műsorvezető a Nők Lapjának elmondta: régebben hajszolta a lehetőségeket, egyszerre akár négy műsort is csinált, most azonban évente egy-két tévés munkát vállal el.
„Korábban bennem is buzgott a bizonyítási vágy, mindig többet és többet akartam letenni az asztalra. Ma már sokkal jobban be tudom ezt állítani” – tette hozzá. A Balázsék című rádióműsort másfél évtizede vezeti, ugyanakkor, ahogy fogalmazott, nincsenek „világmegváltó céljai” vele: addig csinálja, amíg el nem fárad. „Meg lehetne újulni, de ahhoz az internetre kéne menni, és az már egy másfajta rádióműsort jelentene. Mi jól érezzük magunkat ebben, egy hullámon szörfözünk, aztán tart, ameddig tart. Ha elfáradunk, abbahagyjuk, nincs bennünk görcs.”
Azzal kapcsolatban, hogy ki lehet-e öregedni a rádiózásból, kifejtette: „Érzem, hogy múlik az idő. Kimondani, hogy nemsokára ötvenéves leszek, nekem is megdöbbentő. De közben próbálom megőrizni azt a fajta gyermeki szellemiséget, ami mindig is megvolt bennem. Mert, ha ezt elveszítjük, akkor valójában oda az egész. Sokan azt hiszik, hogy a kor előrehaladtával már illik nagyon komolyan és szigorúan venni a dolgokat, de én erre nem vagyok hajlandó. Ez a jó értelemben vett »lelki infantilizmus« segít a túlélésben.”
A humor kapcsán arról beszélt: szerinte az teszi jól, aki ebben a változó kultúrában is mer bátran, szókimondóan viccelődni, ahogyan ők is ezt teszik a Balázsékban.
A humor fontos szerepe, hogy egyfajta szelep legyen a társadalom egyre erősebben gőzölgő kuktáján, és, ha már mi sem viccelhetünk, akkor tényleg mi marad? Mindenki olyan érzékeny, és bármit mondasz, rögtön jelentkezik valamilyen csoport vagy szervezet, hogy miért akarod őket bántani. Mindenki meg akar sértődni valamin, mert akkor legalább azt érzi, tartozik valahova. Ez sajnos az identitáspolitika egyfajta patológiája: megbántottak minket, beszóltak nekünk, de legalább érezzük, hogy fontosak vagyunk.
Nem állítja ugyanakkor, hogy ne kéne érzékenyíteni a társadalmat, de szerinte túl szélsőséges irányba indultunk el. „Ha ez így marad, a végén már senki nem mer semmit őszintén megmondani, miközben hihetetlenül groteszk dolgok történnek a világban. Egyszer talán ez majd visszalendül a szélsőségből, és újra lehet bátrabban és őszintébben humorizálni.”
