David Coulthard egyike azoknak az egykori Forma–1-es versenyzőknek, akik úgy vonultak vissza, hogy soha nem szakadtak el az autósporttól, és ez valahol az autósport szerencséje is. Egyrészt, mert Coulthardnak szakkommentátorként eredeti meglátásai vannak, és nem fél sarkos véleményt sem megfogalmazni – ahogy a mostani interjúnkban is tette –, másrészt még mindig bevethető olyan eseményeken, mint a múlt hétvégi Red Bull Showrun. Coulthard – vagy ahogy mindenki szólítja: DC – ugyanis szemmel láthatóan még mindig imádja az autósportot, és ezt örömmel osztja meg a rajongókkal.
Azokkal a rajongókkal, akiknek egyébként ma már sokkal szélesebb és közvetlenebb hozzáférésük van a Forma–1-hez, nemcsak az olyan eseményeknek köszönhetően, mint a Red Bull Showrun, hanem például az F1-nek extra dramaturgiát kölcsönző Netflixnek (Drive to Survive), és a személyes és szakmai tartalmakkal átitatott közösségi médiának is. A kilencvenes-kétezres években – vagyis még a közösségi médiás boom előtt – versenyző Coulthardot arról kérdeztük, hogy vajon a Forma–1 veszített-e a varázsából, ha úgy tetszik, a misztériumából azzal, hogy ennyire hozzáférhető lett. Coulthard azonban optimista, szerinte az F1 népszerűsége még mindig felfelé ível, amivel aligha lehet vitatkozni.
„Európában, Ázsiában, Ausztráliában és Dél-Amerikában mindig is népszerű volt, Észak-Amerikában pedig a Netflixnek köszönhetően lett hatalmas az érdeklődés iránta. Különösen a fiatalok körében, és egyre több fiatal nő követi a versenyeket. Ha megnézzük a mai pilótákat, teljesen megértem őket: nagyszerű, sokszínű, jóképű, ambíciózus versenyzőkről van szó. Azt gondolom, hogy az F1-ben mindenki talál magának valamit”. Coulthardnak egy kulturális párhuzam is eszébe jutott az elmúlt években, évtizedekben lezajló változásokról. „Vegyük a hatvanas éveket, amikor a színészeket csak a filmvásznon látták az emberek, és valamiféle misztérium övezte őket, ami talán a kor autóversenyzőire is jellemző volt. Ma viszont sokkal hozzáférhetőbbek, láthatjuk, hogy mit csinálnak otthon, hol vakációznak. Valóban nagyobb a hozzáférés, és kevesebb a titok, de ami fenntartja a kíváncsiságot, az az, hogy igazán soha nem ismerjük az embert, és nagyon szűk körnek adatik meg, hogy tényleg közel kerüljenek hozzájuk.” Mindennek fényében Coulthardot lenyűgözi az, ahogyan a csapatok és a pilóták kezelik a közösségi médiát, és gyerekként imádta volna ezt: „Akkoriban megnézted a futamot a tévében, aztán vártál két napot, hogy kézhez kapd az erről szóló cikket nyomtatásban” – mutatott rá a felgyorsult világ közhelyére.
Coulthard nemcsak a versenyzés, hanem a visszavonulás érzelmi terheivel is tisztában van, így van véleménye arról is, hogy a pályafutása nagy eséllyel utolsó etapját a Ferrarinál töltő Lewis Hamiltonnak hogyan és mikor kellene megbarátkoznia a búcsú gondolatával. „Lewis már túl van a pályafutása csúcsán, ami már a Mercedesnél töltött utolsó éveiben is nyilvánvaló volt. Legalábbis erre a következtetésre lehet jutni, ha összehasonlítom a teljesítményét a csapattársaiéval” – magyarázta Coulthard felidézve, hogy már George Russell is jobb volt Hamiltonnál. Szerinte a ferraris környezetváltozás sem feltétlenül magyarázza a hétszeres világbajnok lemaradását, hiszen a legjobb versenyzők nem vesztegetnek túl sok időt az alkalmazkodásra, az új környezettel való megismerkedésre. „Nem azt mondom, hogy Hamilton nem nyer több futamot, csak azt, hogy 40 évesen már nem tud olyan domináns lenni, mint korábban” – előlegez meg még néhány jó versenyt a honfitársának, felidézve Michael Schumacher példáját, aki, amikor visszatért a Mercedeshez, ugyanúgy zseniális pilóta volt, de nem tudta már túlszárnyalni a csapattársát, mint régen.„Én is voltam versenyző, belülről ismerem ezt a világot. Tudom, mikor kell abbahagyni valamit. Nem azon múlik, hány világbajnoki címed van, hanem egyszerűen érzed, hogy eljött az idő.”
Coulthard úgy gondolja, hogy Hamilton már mindent elért, amit csak lehetett, és most már csak rajta múlik, hogy mikor zárja le a karrierjét. Saját tapasztalatára hivatkozva még egy érdekes szemponttal kiegészítette ezt a gondolatmenetet. „Az életben előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor váltani kell, és nem jó érzés, ha az emberek összesúgnak a hátad mögött, és megkönnyebbülnek, amikor végre kiszállsz. Ebből a szempontból a Mercedes ajándéka volt az, hogy a Ferrari leszerződtette Lewist, mert így nem nekik kellett szembesíteni őt azzal, hogy hosszú távon már nem számítanak rá”.

A beszélgetés során szóba került az odaszúrásokkal soha nem fukarkodó Bernie Ecclestone megjegyzése, miszerint itt az idő, hogy Hamilton új hobbi után nézzen, de Coulthard inkább a saját „civil” életéről mesélt. „Nekem az élet a hobbim, nem mondjuk, a golf. Van egy fiam, egy menyasszonyom, ott vannak az üzleti vállalkozásaim, ott van nekem Skócia. Nem akarok négy órán keresztül golflabdát ütögetni, csak hogy rájöjjek: sosem leszek olyan jó, mint Tiger Woods.”
Coulthard azt mondta, egészen az utolsó F1-es szezonjáig érezte azt, hogy képes fejlődni, fizikailag és mentálisan is, ráadásul a Williamsnél, majd a McLarennél szerzett rengeteg tapasztalatát tudta hasznosítani a Red Bullnál, és a csapatfőnök Christian Hornerrel, majd a tervező Adrian Neweyval tényleg egy győztes csapatot sikerült összerakni. Amikor viszont tudatosodni kezdett benne, hogy nem lépett előre az előző szezonhoz képest, leült a csapattal, és kijelentette, hogy ennyi volt, a szezon végén visszavonul. „Nem vártam meg, amíg kitessékelnek az ajtón. Tizenöt szezont teljesítettem a legmagasabb szinten, mindig a tudásom legjavát nyújtottam. Nem én voltam a legjobb pilóta, de a legrosszabb sem. Elégedett vagyok a karrieremmel, nincs hiányérzetem.”
De Coulthardban nemcsak az egykori versenyző él, hanem a rajongó is, vagy legalábbis az érdeklődő F1-es tartalomfogyasztó. A HVG kérdésére, hogy mit tart az idei szezon legizgalmasabb sztorijának, a Red Bullhoz a mai napig sok szálon kötődő DC-nek nem sokat kellett gondolkodnia a válaszon: „Bár a Red Bull szempontjából frusztráló az idei szezon, de az, amit Verstappen produkál, a kitartása, a hozzáállása még mindig lenyűgöző. Ő ebben a helyzetben is képes arra, hogy kihasználja mások hibáit és a legnagyobb káoszban az élen végezzen”. Coultharddal a bakui időmérő után, de a futam előtt beszélgettünk, de a verseny, amelyet Verstappen megnyert, visszaigazolta a meglátását. „De Oscar Piastri fejlődése is figyelemre méltó, ő nagyon sokat javult a tavalyi szezonhoz képest, különösen az időmérőkön, és képes megnehezíteni a csapattársa dolgát. És ott vannak az újoncok is: Hadjar, Bortoleto, Bearman, mindannyian bebizonyították, hogy készen állnak.

A kérdésünkre, hogy közülük szerinte ki nyújtotta a legmeggyőzőbb teljesítményt, Coulthard Isack Hadjart emeli ki. „Amikor Melbourne-ben a felvezető körös kiesése után csalódottan sétált vissza a bokszba, azt mondtam magamban: »Te F1-es pilóta vagy, senki nem akarja látni, hogy sírsz.« Alakulhatott volna úgy, hogy lelkileg ez visszahúzza, de hatalmasat fejlődött. Kiemelkedőt nyújt Bortoleto is, különösen a csapattársa, Nico Hülkenberg ellen, aki általában jól teljesít az időmérőkön. Ocon mellett is tud feltűnést kelteni Bearman, egyedül Colapinto csalódás kicsit, tavaly nagy elvárások voltak vele szemben, de egyelőre még nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az idei szezon egyik nagy dilemmájáról is kifejtette a véleményét Coulthard: melyik csapatvezetési filozófiával lehet nagyobb eséllyel világbajnoki címet nyerni? Egyenrangúként kezelni mindkét versenyzőt egy csapatban vagy egyértelműen kijelölni az első és a második számú pilótát. A kérdés azért izgalmas, mert míg a Red Bull az utóbbi stratégiával gyűjtötte be Max Verstappennek köszönhetően a világbajnoki címeket, addig a McLaren most kitart az úgynevezett „papayaszabályok” mellett, vagyis sem Lando Norrist, sem Oscar Piastrit nem részesíti előnyben. „Sosem voltam világbajnok, ezért ezt nem tudhatom. De viccen kívül, a szurkolók szemszögéből az a legjobb, ha két erős versenyző küzdene a bajnoki címért. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha Max Verstappenből kettő lenne. Őrület, nem? Persze hiába akarja minden csapat a két legjobb pilótát megszerezni, de ez nem szokott összejönni, így elkerülhetetlen, hogy kijelöljék az első és a második számú pilótát, akinek onnantól inkább csak támogató a szerepe. De ez is része a Forma–1-nek.”
Nyitókép forrása: HVG / Fazekas István