Ma Magyarországon a KSH 2022-es adatai alapján mintegy 137 ezer a fogyatékossággal élő nők száma. A testi fogyatékossággal élőkhöz a magyar társadalom szignifikánsan pozitívabban áll, mint az értelmi fogyatékos vagy autista személyekhez, akik sokszor láthatatlanok maradnak – találta a TÁRKI a 2020-as évek elején, amikor a fogyatékos emberekkel kapcsolatos attitűdöket vizsgálta.
A testi fogyatékossággal élő nők sokszor éppen az őket gondozóktól szenvednek el abúzust. Az Oregoni Egyetemen Laurie E. Powers és munkatársai a gondozói szolgáltatásokat igénybe vevő nők körében előforduló visszaéléseket vizsgálták 2002-ben. A mintában szereplők kérdőívet töltöttek ki arról, hogy tapasztaltak-e valaha gondozóik részéről bizonyos viselkedésformákat. A válaszadók 35-40 százaléka vallotta, hogy az őket gondozó személy sértegette őket vagy ordított velük. A pénzügyi visszaélés szintén gyakori probléma volt: 35,5 százalék állította, hogy pénzt vagy tárgyakat loptak tőlük, 30 százalék szerint engedély nélkül használták a bankkártyájukat, 20 százalék szerint pedig pénzt követeltek tőlük. A nők 19,5 százaléka azt állította, hogy fizikai szükségleteiket elhanyagolták, 14 százalékuk fizikai bántalmazásnak, 11 százalékuk pedig nem kívánt szexuális érintésnek volt kitéve.
Az összes résztvevő 67 százaléka volt fizikai, 53 százalékuk pedig szexuális abúzusnak kitéve élete során.
Mary Ellen Young és munkatársai a Houstoni Egyetemen arra az eredményre jutottak, hogy a fogyatékos nőknek ép társaikhoz képest jóval hosszabb időn keresztül kell elviselniük az őket ért negatív bánásmódot. A testi fogyatékossággal élő nők 2 százaléka számolt be fogyatékosságspecifikus bántalmazásról: a segítő eszközök (például kerekesszék) használatának megakadályozása vagy a személyes gondozási igények kielégítésének megtagadása szerepel a példák között a Montanai Egyetem Judith McFarlane vezette kutatásában. A fogyatékossággal élőkkel szembeni erőszak sajnálatos módon már gyermekkorban elkezdődik: számos kutatás szerint az abúzus több mint hétszer gyakoribb, mint ép társaik esetében.
A kommunikációs képesség sérülése még nagyobb kitettséget jelent: egy 2003-as amerikai kutatásban a nem beszélő felnőttek tapasztalatait tanulmányozták: a válaszadók 45 százaléka tapasztalt bántalmazást. Majdnem minden harmadik személyt megloptak, és minden ötödiket érintettek meg szexuális céllal az akarata ellenére – közülük az érintettek több mint fele szexuális erőszak áldozatává vált. A jelenség előfordulási esélyének gyanúját támasztja alá a Deaken Egyetem kutatása, amely szerint a közösségi otthonokban enyhe értelmi fogyatékossággal élő résztvevők pusztán 3 százaléka volt képes helyesen meghatározni a szexuális abúzus fogalmát.
Jelenleg nem ismerünk olyan aktuális kutatást, amely a fogyatékos nők elleni erőszak jellemzőivel és gyakoriságával foglalkozna Magyarországon. Ez a téma tabusításával, másrészt pedig az érintett nők elérésének nehézségével is összefügghet. Egy fogyatékos nők elleni erőszakkal foglalkozó, 15 tanulmányt elemző 2024-es nemzetközi cikk azt állította, hogy a bántalmazók akár szánt szándékkal kiszolgáltatott helyzetben tarthatják áldozataikat. A hosszú távú abúzus hatására pedig a nők izolálódnak, elveszítik társas kapcsolataikat, támogató rendszerüket.
A cikk szerint a kutatások többsége a WEIRD (nyugati, képzett, iparosodott, gazdag és demokratikus) társadalmak mintái alapján született, mindössze négy afrikai és egy ázsiai ország szerepelt az összegző tanulmányban.
Az eredményekből kiindulva a magyarországi helyzet még rosszabb lehet, hiszen a fogyatékos személyek gondozására biztosított ápolási díj összege és a felnőtt fogyatékos személyek társadalmi magára hagyatottsága jelzi, mennyire nem fontos az emberek sorsa a döntéshozók szemében.
Az erőszak a fogyatékossággal élő nők esetében mindig a hatalomgyakorlás eszköze: az elkövetők célja a kiszolgáltatott, alávetett nők feletti kontroll gyakorlása. A fogyatékosságból és a társadalmi nemből kifolyólag többszörös hatalmi fölény jelenik meg, egyes esetekben az áldozat nincs is tudatában, hogy abúzust követnek el rajta, vagy kiszolgáltatottságából fakadóan korlátozottak a lehetőségei a védekezésre. Az erőszakról az ő esetükben is elmondhatjuk, hogy legtöbbször az áldozathoz közel álló személy követi el (gondozó, ápoló, családtag).
A fogyatékossággal élő nők összességében négyszer nagyobb eséllyel válnak szexuális zaklatás és erőszak áldozatává, mint ép társaik.
Az erőszakos bánásmód súlyosan rombolja a nők önértékelését. Gyakran belsővé teszik a bántalmazó üzeneteit, értéktelennek, kevesebbnek érzik magukat. Úgy érzik, ők tehetnek a bántalmazásról, teherként tekintenek magukra, és a passzivitás, a beletörődés, az internalizált tehetetlenség állapota jellemző rájuk. Élethelyzetüket sokszor a „mesterséges kiszolgáltatottság” mentén alakítják ki: a bántalmazó tudatosan ráerősít a függőségre, nem segít az önállósodásban vagy megvonja az alapvető segítséget. Az egyik legsúlyosabb hosszú távú változás az identitás sérülése: a bántalmazás dehumanizáló hatásai miatt marginalizált identitás alakul ki. Ahogyan az egyik kutatásban részt vevő alany mondta: „Elérték, hogy ne érezzem magam embernek.”
A cikk szerzője pszichológus, egyetemi adjunktus, az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Intézet munkatársa.
