Nem létezne „antisweatshop” marketing, ha nem létezne a globalizációellenes körökben erőteljesen bírált „sweatshop”: e szó olyan – elsősorban a nyugati piacon divatos ruhangyártó cégek, illetve beszállítóik által, többnyire a harmadik világ országaiban üzemeltetett - „nyomorgyárat” takar, ahol a munkások éhbérért dolgoznak, a munkajog pedig ismeretlen fogalom.
A jelentősebb antisweatshop mozgalmak leginkább a Nike és a Gap multinacionális cégeket vádolják azzal, hogy Kínában, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken üzemeltetnek nyomorgyárakat. A Levi’s, a Nike és az Adidas nemrégiben thaiföldi botrányba keveredett: a cégek egyik közös beszállítója, a Bed & Bath tavaly bezárta egy ottani gyárát, de nem fizette ki a dolgozók elmaradt, 400000 dollárnyi munkabérét. Később a munkások arról számoltak be, hogy számtalanszor kellett a nappali műszak mellett éjjel is dolgozniuk, néha pedig drogokat szedettek velük, hogy jobban bírják a munkatempót. A Nike idén szeptemberben egyezett bele, hogy 1,5 millió dollárt fizet, miután egy érdekvédelmi csoport a fogyasztók megtévesztésének vádjával bíróság elé vitte, hogy a sportszergyártó cég egy reklámkampányban – kereskedelmi fogásként – tagadta, hogy cipőit éhbérért, szörnyű körülmények között dolgozó ázsiai munkások gyártják.
A multik körül kialakult botrányt, s az emiatt felerősödő antisweathop hullámot lovagolja meg a Los Angeles-i American Apparel nevű ruhagyártó vállalat, amely azt állítja magáról, hogy az első olyan cég, amely divatos ruhákat készít anélkül, hogy dolgozóit kizsákmányolná, s az egyetlen olyan vállalkozás, amely képes felvenni a versenyt a multinacionális gyártókkal. De nemcsak az American Apparel épít az „etikus kereskedés” szlogenre: ugyanezzel a marketing-eszközzel operál a szintén Los Angeles-i SweatX és a brit, de dél-amerikai beszállítókkal együttműködő, a cég szellemiségét és misszióját nevével fémjelző Ethical Threads is.
Tény, hogy amíg a Clean Clothes Campaign nevű európai sweatshops-ellenes mozgalom szerint például a Gap a madagaszkári üzemeiben havi 32 eurós béreket fizet, addig az 1200 munkást alkalmazó American Apparelnél átlagban 12 dolláros órabért lehet keresni, ami majdnem kétszerese a kaliforniai minimál órabérnek (6, 75 dollár). Dov Charney, az American Apparel társalapítója szerint cége a „jóindulatú kapitalizmust” testesíti meg: a dolgozók a magas órabér mellett orvosi és fogorvosi szolgáltatást, egészségügyi biztosítást kapnak, a cég maradéktalanul betartja a munkavédelmi előírásokat, s a szakszervezetnek bármikor engedélyezik a gyárlátogatást. Charney ráadásul úgy véli, a „jóindulatú kapitalizmus” piacképes: a vállalat sikeres, a múlt év 78 millió dolláros forgalma pedig a kétszerese az előző évinek.
Elvtársi szándék ide, jóindulat oda, a kizsákmányolás ellen fellépő mozgalmak mégsem osztják mindenben az American Apparel vezetőjének véleményét. Chantal Finney, a textilüzem dolgozóinak jogvédésére specializálódott Labour Behind the Label mozgalom koordinátora az egyik brit lap figyelmét arra hívta fel, hogy a kaliforniai cégnél fizetés nélküli, illetve betegszabadság sincs, s a Nagy-Britanniában is terjeszkedni kívánó vállalatnak jóval több kötelezettséget kell vállalnia, amennyiben a szigetországban akar üzemet nyitni. Abban viszont egyetértenek a mozgalmárok, hogy a jóindulatú kapitalisták talán be tudják bizonyítani a Gap, a Nike, a Levi’s, az Adidas és a többi nagy nevű vállalat vezetőinek: a jobb munkakörülmények és a magasabb bér kifizetődő.