Putyin elnöknek szent meggyőződése, hogy a Nyugat kisemmizi országát a volt Szovjetunió energiaforrásokban gazdag délvidéki területén. „Moszkva fenntartja magának a jogot, hogy szükség esetén katonai erőt alkalmazzon a szomszédos országokkal szemben, és megóvja a Nyugatra tartó olaj- és földgázvezetékek épségét még az orosz határok túloldalán is” – jelentette be az orosz közvélemény által csak Putyin-doktrinának nevezett irányelvet az orosz államfő.
A fenyegetőnek tűnő, a Washington Post szerint Putyin birodalmi törekvéseit jól tükröző doktrina annak a kilencvenes évek közepe óta tartó folyamatnak a következménye, amelyben regionális és világhatalmak próbálták és próbálják ellenőrizni a Kaszpi-tenger jelentős gáz-és olajforrásait. Az Egyesült Államok és Oroszország célja homlokegyenest ellenkező: Moszkva az egykori „szovjet élettér” felélesztésén dolgozik, Washington viszont mindent megtesz azért, hogy meghiúsítsa az orosz tervet, véli a Nyezavisszimaja Gazeta.
Az orosz napilap szerint kristálytisztán látszik, ki kivel van: az Egyesült Államok az elmúlt évek során szárnyai alá vette Törökországot, Pakisztánt, Ukrajnát, míg Moszkva Kazahsztánban, Iránban és Kínában talált partnerre. Igaz, szeptember 19-én az orosz olaj- és földgázszállításokra rászoruló Ukrajna vezetőit Putyin rábírta, hogy – Fehéroroszországgal és Kazahsztánnal együtt - aláírják az „egységes gazdasági tér” kialakítását célzó megállapodást.
Moszkva az első pofont a balkáni válság idején kapta, amikor Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldávia egy Oroszországtól független regionális együttműködési és biztonsági szervezetbe, a GUUAM-ba tömörült. E szervezet tagállamainak Kremltől való eltávolodásában korábban komoly szerepe volt Washingtonnak, mivel a Clinton-kormányzat a Partnerség a békéért NATO-programot a kilencvenes évek első felében ezekre az országokra szabta. (A kétoldalú katonai megállapodásból azonban csak évekkel később, a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően profitált az Egyesült Államok, amikor Grúziában és Közép-Ázsiában villámgyorsan felállíthatta katonai bázisait.)
Bár Oroszország több, a GUUAM-ot és az Egyesült Államok közép-ázsiai törekvéseit ellensúlyozó szervezetet hozott létre (lásd.: Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete – OTSC, Sanghai Együttműködés Szervezete, SCO), Putyin legnagyobb hőstettének sokan mégis azt tartják, hogy megegyezett Kazahsztánnal a Kaszpi-tenger státusának jogi szabályozásának kérdésében. A két ország stratégiai uniója hatékony volt a nyugati próbálkozással szemben: Nurszultan Nazarbajev kazahsztáni elnök visszautasította az új olajvezeték kiépítésére tett amerikai-török javaslatot, amely az ország fekete aranyát Oroszország megkerülésével szállította volna.
Ha Kazahsztán nem is, a Moszkvától örömmel távolodó Heydar Aliyev volt azerbajdzsáni elnök a Clinton-adminisztráció idején kitörő lelkesedéssel fogadott egy hasonló programot: a Bakuból induló, Grúziát átszelő, a Fekete-tengerig húzódó vezeték megépült, a Világbankhoz tartozó International Finance Corporation (IFC) pedig éppen a múlt héten erősítette meg, hogy a szintén Bakuból induló, ám a Földközi-tengernél fekvő török Ceyhanig nyúló olajvezeték építését finanszírozza. (Az IFC szerint egyébként Azerbajdzsánnak a következő 20 évben körülbelül 20 milliárd dollár haszna származik az olajból.)
Az október óta Heydar Ilham (Aliyev fia) vezette Azerbajdzsán nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai szerepe miatt is fontos Washingtonnak: az ország Iránnal határos és Csecsenföldtől sincs távol. A gazdasági partnerség ráadásul katonai előnyt is szült: az afganisztáni háború kitörésekor Baku engedélyezte, hogy amerikai katonai gépek használják az ország légterét. Ezen felül – ahogy arra a londoni New Statesman hetilap emlékeztet - a Bakuból eredő, orosz földön átívelő olajvezeték közel száz kilométeren keresztül olyan területet érint, amelyet többé-kevésbé csecsen lázadók ellenőriznek, ezért Washington tavaly csapatokat küldött Grúziába, hogy azok helyi katonákat képezzenek ki a gerillák elleni harcra.
Azerbajdzsán példáját követve a földgázban dúskáló, ám csak az orosz gázvezetékek igénybevételével exportképes Türkmenisztán is a moszkvai láncoktól szeretne megszabadulni: a világ negyedik legnagyobb földgázexportőre külföldi befektetőket keres, hogy egy új, az orosz területeket kikerülő gázvezetéket építhessen. A vállalkozásra ezúttal Ukrajna harapott rá, s az első tervek már el is készültek. Az új infrastruktúra átszelné a Kaszpi-tengert, a Kaukázust és a Fekete-tengert, hogy a nyersanyag végül a Krím-félszigetről Nyugat-Európába kerüljön. A Nyezavisszimaja Gazeta szerint mindez konkurenciát jelentene a türkmén gáz eddigi fő útvonalát jelentő Oroszországnak, de mivel az európaiak szeretnék, ha gázellátásuk több forrásból származna, a vezeték önmagában nem jelentene veszélyt Moszkvára nézve.
Más a helyzet a szintén Bakuból eredő új energiafolyosóval, amely a jövőben a Kaszpi-tengertől Grúzián át a török Erzurumig szállít földgázt és szintén kikerüli Oroszországot. Ez a terv már orosz érdekekbe ütközik: az Economist szerint még az is elképzelhető, hogy az állami tulajdonban lévő orosz Gazprom – egy Tbiliszivel kötött homályos keretszerződésre hivatkozva – télen egész egyszerűen elzárja a Grúziát ellátó gázvezetéket, így gyakorolva politikai nyomást a rosszalkodó szomszédra.
A Bakuból nyugatra áramló energiahordozók feletti ellenőrzés mellett Oroszország célja, hogy saját energiahordozóinak exportját növelje. Ezért 2001-ben megállapodott Pekinggel egy - Japánt és Kelet-Ázsiát szibériai olajjal ellátó - 2247 kilométeres olajvezeték kiépítéséről az oroszországi Angarszk és a kínai Daking között: a vezetéken Oroszország 25 év alatt 700 millió tonna olajat tudna exportálni. Ugyancsak készülőben van egy Lengyelországot átszelő vezeték is, amely által - Leonyid Fedun Lukoil-vezér szerint - Oroszország négy év alatt az USA kőolajfogyasztásának 10-13 százalékát biztosíthatná, szemben a jelenlegi 4 százalékkal. Márpedig, mint a Nihon Keizai Simbun japán napilap megjegyzi, Oroszország, bár katonailag meggyengült, a napi 8,20 millió hordó olaj kitermelésével Szaúd-Arábia nyomába lépett, s megváltoztatja az olajipari erőviszonyokat: az Egyesült Államok – Moszkvának az iraki háború során tanúsított magatartása ellenére – azért közeledik Oroszországhoz, mert növekvő energiafogyasztása miatt szüksége van az orosz olajra.