Orbán kedvéért sem lépnék át a lengyelek a Rubicont

Lengyelország, Európa növekedési bajnoka több szempontból példakép a magyar kormány számára, némely, a nemzetközi színtereken erősen vitatott döntése esetében pedig reménybeli szövetségesként tekinthetett rá. Ám e reményeket a lengyel kormány egyáltalán nem, vagy csak mérsékelten váltotta valóra.

Az egyik legfontosabb közös ügy, amelyben egymás szövetségesei lehettünk volna, hogy mindkét ország túlzottdeficit-eljárás alatt áll. Az államháztartás helyzete, a mindkét országban jellemzően magas strukturális deficit (Magyarországon az egyszeri bevételek nélküli strukturális hiány meghaladta az öt százalékot, akárcsak Lengyelországban) elvben közös platformra helyeznék a két országot.

Nincs két ugyanolyan hiány

Csakhogy ezeknek az eljárásoknak az okai és a története is különbözőek: Magyarország a stabilan nyolcvan százalék fölötti államadóssága következtében is megfigyelés alatt áll, míg Lengyelország GDP-arányos államadóssága folyamatosan ötvenöt százalék alatti – nagyrészt az EU által is szorgalmazott, alkotmányban rögzített adósságféknek köszönhetően.

Előttem az utódom: Orbánt Donald Tusk követte a soros uniós elnöki székben

MTI / EPA / Radek Pietruszka

Lengyelország ellen csak 2009-ben kezdődött az eljárás, és 2012 végéig kapott határidőt megfelelő intézkedések meghozatalára. A belépése óta eljárás alatt álló Magyarországnak viszont tavaly év végéig kellett volna meghoznia a szükséges intézkedéseket, de mivel a Bizottság a strukturális hiányra figyelt, az idei és a jövő évi költségvetést pedig nem tartotta megalapozottnak, utolsó utáni határidőként júniusig kaptunk haladékot. Ezt követően viszont az Európai Tanács rábólint a kohéziós pénzek felfüggesztéséről szóló döntés végrehajtására.

Mivel igazából csak Magyarország van sarokba szorítva (Lengyelország még nem élt a legtöbb ország által már kihasznált lehetőséggel, melyek a „válságra való tekintettel” egyéves egérutat kaptak az egyensúlyjavító lépések megtételére), ezért igazából nehezen is értelmezhető olyan koalíció, amelyben a két ország közös érdekeit érvényesíti az uniós döntés ellen. A lengyel szimpátia leginkább abban nyilvánult meg, hogy az államok legtöbbjéhez hasonlóan Lengyelország is amellett szavazott, hogy Magyarországnak júniusig adjanak időt a költségvetési korrekció megtételére – Varsóban pedig Brüsszelhez hasonlóan biztosra veszik, hogy addig az Orbán-kormány meghozza a kiigazítást megalapozó döntéseket.

Nincs két ugyanolyan kiigazítás

A lengyelekhez képest annyival mindenképp előrébb vagyunk, hogy a kormány bizonyos lépéseket már bejelentett. És noha a Donald Tusk vezette jobboldali kormány már az év végére 2,9 százalék alatti GDP-arányos hiányt célzott meg, az Európai Bizottság a fentiek alapján valószínűleg belenyugodna, ha ezt csak 2013 végére teljesítenék. Ráadásul ennek az elérése sem olyan rögös: két év alatt kellene 2,6 százalékpontos kiigazítást végrehajtaniuk, ami mellett a GDP-arányos 2,5 százalék körüli, korábbi évekhez képest mérsékelt (ugyanakkor még így is egészséges) növekedés teljesen reális opció.

A lengyel kiigazítás szerkezete a magyarhoz hasonlóan inkább a bevételek növelésére alapoz, szintén tipikusan technikai jellegű, és próbálja elkerülni, hogy a lakosság jelentős részének azonnal fájjon. Így két százalékkal megemelik a munkaadók által a munkavállalók után fizetett nyugdíjjárulékot. Adókedvezményt vonnak meg, de csak az egygyermekes magasabb jövedelmű (évi 85 ezer złotynál – kb. 6 millió forintnál –többet kereső) családoktól, illetve megszüntetik az egyszeri szülési segélyt és az internethasználat utáni adókedvezményt. A tervek között az is szerepelt, hogy a mezőgazdasági termelőknél is bevezetik a jövedelemadót. Az Orbán-kormány az őstermelőket nem merte megadóztatni (sőt, még pálinkát is adómentesen főzhetnek). De egyébként azon sem lehetne csodálkozni, ha a Nemzeti Parasztpárttal együtt is csak pár fős többséget maga mögött tudó koalíció ezt a tervet végül nem valósítaná meg.

Magyar-lengyel Brüsszelben

MTI / EPA

Magyarországhoz hasonlóan a kiigazítás lehetőséget teremt arra is, hogy hosszú átmeneti idővel egységesítsék, szintén 67 évben a nyugdíjkorhatárt. Változnak a fegyveres testületeknél dolgozók nyugdíjjogosultsági szabályai is, de a lengyelek nem mennek el olyan messzire, mint az Orbán-kormány: leghamarabb az 55. életév betöltése után és legkevesebb 25 év szolgálati idővel mehetnének majd nyugdíjba.

Eszükbe se jutott a végtörlesztés

A nyugdíjrendszer fenntarthatósága Lengyelországban is kérdés: nagyon alacsony ott is az inaktívak aránya, ugyanakkor Európában ritka kivételként magas a népesség reprodukciós képessége (pozitív a születési-halálozási szaldó), nem úgy, mint Magyarországon, ahol csökken a lélekszám. A munkanélküliség 13 százalék fölötti, ami nagyobb, mint nálunk, de ez krónikus problémája a lengyel gazdaságnak. De míg Lengyelországban az elmúlt években a munkanélküliek száma csökkent (volt 20 százalék fölött is), nálunk ellentétes a tendencia.

A devizahitelek problémája Lengyelországban jóval kisebb méreteket öltött, mint Magyarországon. Ott már 2006-ban hoztak intézkedéseket a hitelbírálatok szigorítására, aminek következtében a jelzáloghiteleken belül a devizaalapúak aránya nem haladta meg az egyharmadot. 2008-2009-ben pedig olyan mértékben (több, mint negyven százalékot meghaladóan) gyengült a zloty, hogy a bankok maguktól is lefékezték a devizahitelezést. Ennek ellenére a lakosságnak tavaly nyáron engedélyezték a devizában történő közvetlen törlesztést, ami nagy könnyebbséget jelentett sokaknak, miután a megtakarítások nagy része eleve külföldi munkából és devizából eredt. Később a pénzügyi felügyelet a magyarhoz hasonlóan szabályozta a devizaalapú jelzáloghitelek törlesztési árfolyamának kalkulálását. De olyan átfogó, többlépcsős kormányzati akció, mint Magyarországon, nem volt – így annak vitatott részeit sem kell nemzetközi szinten megvédeniük.

Mindig megállnak a Rubiconnál

Magyarországnak hivatkozási pont lehetett volna, ha a lengyelek is ráteszik a kötelező magánnyugdíjpénztárak tőkéjére a kezüket. De más országhoz hasonlóan ők is megálltak a friss nyugdíjbefizetések átmeneti eltérítésénél. Ugyancsak szó volt ágazati különadókról (pl. bankadó), de végül arra sem szánták rá magukat. Pedig a kormányzás kezdetén négy-hat százalékos növekedést és egymillió új munkahelyet vizionáló Matolcsy György számára minden bizonnyal Lengyelország volt a példa, amely tavaly is négy százalékot meghaladó módon növekedett. A növekedés motorja 2011 első félévben a belső fogyasztás volt, az év második felében a beruházás-növekedés és az export vette a határa a lengyel gazdaságot.

Matolcsy és a növekedés bajnokai

MTI / Szigetváry Zsolt

A robosztus növekedés hátterében ugyanakkor az állt, hogy a válságba jó állapotban érkezett a lengyel gazdaság, így nem kényszerült keresletszűkítő megszorító csomagok bevezetésére, mint mi – ezt pedig Matolcsy is tudhatta. Számos szempontból egyébként van okunk irigykedni: a jegybanki alapkamat csak 4,5 százalék, a külföldi működőtőke-beáramlás szempontjából Lengyelország a térség vezető országa. A kelet-európai fejlődő országok tőzsdéi közül a lengyel lett a legjelentősebb, és például Varsó ingatlanpiaca is a leggyorsabban fejlődők között van.

Hasonlók a magyar és a lengyel érdekek az energiabiztonság vagy a mezőgazdaság területén. A Gazprommal is perre menő Lengyelország talán még jobban ki van téve az orosz gázszállításoknak, mint mi: a szénbányászat ott fennmaradt, és alternatívaként mostanában palagázról és atomerőmű-építésről beszélnek.

Ami a mezőgazdaságot illeti, annak, hogy Lengyelország belépett az Unióba, talán a lengyel parasztok örültek a legjobban – a korábbi félelmekre rácáfolva a nagyvárosokon kívül is jelentős az Unió támogatottsága. Lengyelországban már a rendszerváltás előtt is családi gazdaságok voltak (a kolhozosítás nem ment végbe), míg nálunk a terület alapú támogatások nagy része kevés kézen koncentrálódik (lásd: zöldbárók). Előretekintve a 2014-2020 közötti költségvetési ciklusra, a lengyel kormánynak is legalább olyan fontos politikai szempontból, hogy ne csökkenjenek az uniós mezőgazdasági támogatások.