Biztató jelek a világgazdaságban

A világgazdaság működését „befolyásoló” jegybankelnökök tevékenységét a kortársak hajlamosak alul- vagy túlértékelni, megalapozott ítéletet viszont csak az utókor mondhat róluk. Amikor a Watergate-ügyet kirobbantó újságírópáros egyik tagja, Bob Woodward 2001-ben Maestro címen megjelentette Alan Greenspan életrajzát, a Fed elnökének mandátumából még öt év hátravolt, és az amerikai monetáris politika irányítóját egy kivételes konjunktúra építőmestereként ünnepelték, akinek mundérján az internetlufi kipukkadása csak apró foltot ejtett. Ma viszont mind többen úgy vélik, a pénzügyi szektor szabályozásának lazításában játszott szerepével Greenspan – másokkal együtt – megágyazott a 2007-ben a jelzálogpiaci származékos papírok iránti bizalom eltűnésével és hitelszűkével indult, egy évre rá a Lehman Brothers amerikai brókerház összeomlásával felpörgött, majd az európai adósságkrízissel kiteljesedett, az 1929–1933-as időszak óta példátlanul nagy gazdasági válságnak.

 A hivatalából január 31-én távozó utód, Ben Bernanke feladata lett a válságkezelés, amire nyolcéves elnökségének csaknem az egésze ráment. A gyors bizonyítvány jó érdemjegyeket tartalmaz, hiszen a zéróra levitt kamatláb és a csúcsra járatott bankóprés kettősét alkalmazó, rendkívül laza, ortodoxnak semmiképpen nem nevezhető monetáris politika meghozni látszik az eredményt. A korábban akadozó amerikai gazdasági növekedés beindult, és az USA ismét maga után húzhatja a világgazdaságot. Az IMF is optimista, és szinte mindenki azt vizionálja: a válság végére ki lehet tenni a pontot, az idei már a globális fellendülés első éve lesz, beindulnak a beruházások, növekszik a fogyasztás.

BMW-gyártás Kínában. Talpra áll a világgazdaság?

HVG

Az viszont már a Bernanke helyére lépő Janet Yellenen, a Fed első női elnökén múlik, hogy a biztató várakozások elsősorban az USA-ban, azon keresztül pedig globálisan is teljesülnek-e. Ha ugyanis az amerikai gazdaságba pumpált pénz hatására elszabadul az infláció, vagy megtorpan a GDP gyarapodása, az kedvezőtlen világgazdasági következményekkel járhat, így utólag Bernanke bizonyítványába is szekunda kerülhet. A kulcskérdés az, miként vezetik ki a válságkezelés harmadik eszközvásárlási programját, amellyel a Fed mérlegfőösszege példátlan módon 4 ezermilliárd dollárra, a krízis előtti szint több mint négyszeresére hízott a piacra öntött likviditás fejében begyűjtött államkötvények és jelzálog-fedezetű értékpapírok felhalmozásával.

Eddig nincs baj, a pénzpiacok nyugodtan fogadták, hogy a Fed januártól 10 milliárd dollárt lecsíp a 85 milliárdos havi eszközvásárlásokból, amelyek az év végére fokozatosan meg is szűnhetnek. A monetáris lazítás hívének tartott Yellen ugyanis szenátusi meghallgatásán megerősítette, hogy a másik pillér, a zéróra vitt irányadó kamatláb mindaddig érintetlen marad, amíg szükséges. Vagyis amíg a jelenleg 7 százalékos munkanélküliség nem csökken legalább 6,5 százalékra. A munkahelyteremtést ugyanis Yellen a jegybank számára elsődleges fontosságúnak nevezte a monetáris politika meghatározásában. Ez a kijelentés egyáltalán nem meglepő, hiszen – eltérően az Európai Központi Banktól (EKB) – a Fednek kettős mandátuma van: nemcsak az inflációt kell figyelnie, hanem monetáris politikájával törekednie kell a foglalkoztatás bővítésére, azaz a gazdasági növekedés élénkítésére, ez pedig az Európában megszokottnál sokkal szorosabb együttműködést feltételez a kormánnyal.

Mario Draghi, az EKB elnöke is derűlátó, de neki is tartogat próbatételeket az idei év. Az EU tavaly lényegében már nem küzdött az eurózóna létét fenyegető egzisztenciális válsággal, de megtette a szimpla krízis is. A piacok még nem tesztelték igazán Draghi eltökéltségét, hogy ha kell, tényleg mindent elkövet-e az eurózóna védelmében. Így nem tudni, szükség esetén a szándék mögé tehető-e egy olyan eszközvásárlási program, amit a Fed – illetve kisebb mértékben a Bank of England – végez, ám amire az EKB-nak elemzők szerint se igazi ereje, se valódi mandátuma nincs.

 Az eurózónában szeretnék úgy látni, hogy beindult a növekedés, de egyelőre csak a recesszió és a fellendülés közti senkiföldjén toporognak. A közös valuta kényszerzubbonya a tagoknak nem ad önálló mozgásteret a konjunktúra élénkítésére, a megszorítások sorába minden közvélemény-kutatás szerint belefásuló, egyre ingerültebb lakosság pedig a májusi európai parlamenti választáson az euroszkeptikus pártok felé fordulhat. Ez éppen akkor fenyeget, amikor az új berlini nagykoalíció élén Angela Merkel kancellár talán elmozdulhat a költségvetési kiadások csökkentésének és az államadósság lefaragásának megszorításokkal járó receptjétől.

Nem jött be a válság etatista kezelése sem. Francois Hollande francia elnök az újévi beszédében jelezte: ezentúl nem központi intézkedésekkel és adóemelésekkel próbálja leszorítani a makacsul magas munkanélküliséget, valamint állami intervencióval felpörgetni a kiábrándító teljesítményt nyújtó ipart. Ehelyett paktumot ajánl a munkáltatóknak, amiben a munkaerő költségeinek – különösen a társadalombiztosítási terheknek – a csökkentéséért cserébe munkahelyteremtést kér.

Az eurózónában és peremvidékén elsősorban a defláció miatt aggódnak, amikor az árcsökkenési várakozások megbénítják a gazdaságot, és stagnálás, rosszabb esetben recesszió alakul ki, mivel a befektetők a beruházásaikat, az egyének a vásárlásaikat halasztják el. Az emiatt elvesztegetett évekről bőséges tapasztalata van Japánnak, ahol Kuroda Haruhiko jegybankelnöknek vajmi kevés önálló mozgástere maradt. A posztjára is leginkább azért került, mert késznek mutatkozott arra, hogy végrehajtsa a kétharmados többséget élvező Abe Sinzo miniszterelnök gazdaságpolitikáját, és amerikai mintára a zéróra vitt irányadó kamatláb és a bőkezű eszközvásárlási program elegyét menedzselje.

Látványos sikerrel járt Abe válságkezelése. A recesszióba két évtizeden keresztül vissza-visszaszédülő japán gazdaság – amely így az USA mögötti második helyét kényszerűen átengedte Kínának – tartós növekedési pályára látszik állni. A lakosság újra rákapott a vásárlás ízére, és lelkesek a befektetők is: a tokiói tőzsde Nikkei árfolyamindexe 57 százalékot emelkedett, amire négy évtizede nem volt példa. Ám nem véletlenül mondta a közgazdasági Nobel-díjas Paul Samuelson, hogy „a tőzsdék a legutóbbi öt recesszióból kilencet előre jeleztek”, vagyis a befektetők ösztöne korántsem tévedhetetlen, a japán gazdaság nagy menetelése is megtorpanhat. Ez akkor következne be, ha az áfa 5-ről 8 százalékra emelése a 2014-es pénzügyi év április 1-jei kezdetén éppen úgy recessziót generálna, mint az előző, 1997-es növelés, amikor a kormány belebukott a lépésbe. Abe semmit nem bíz a véletlenre, a konjunktúra félt lefékeződését újabb nagy állami megrendelésekkel próbálja kivédeni (ezek egy része a 2020-as tokiói nyári olimpia megrendezéséhez kapcsolódik), még ha ezzel tovább duzzad is a fejlett világ legnagyobb, a GDP 230 százalékát meghaladó adósságállománya.

Tőzsdei évnyitó Tokióban. Négy évtizedes csúcson.

AFP / Kazuhiro Nogi

Az Abenomics néven emlegetett japán gazdaságpolitika – különösen mert nacionalista külpolitikával párosul – nemigen tetszik Kínának, mivel a jen árfolyama tavaly 30 százalékot gyengülve 15 éves mélypontra süllyedt a jüannal szemben. Ez pedig nemcsak a két, egymás fontos kereskedelmi partnerévé vált ország között írja át a cserearányokat, hanem a világpiacon is, ahol ugyancsak egymás riválisai. Kínának azonban az idén odahaza akad főleg tennivalója, és a kommunista párt tavaly őszi plénumán született döntések azt ígérik, hogy az 1980-as évek eleje óta nem látott reformok indulnak.

A konjunktúra táplálásában az export túlsúlyának mérséklése érdekében a belső fogyasztást kell élénkíteni. A kínai gazdaságot az úgynevezett árnyékbanki rendszerben, ellenőrizetlen módon, gyakran önkormányzati presztízsberuházásokra elfolyt hitelek befagyásának veszélye is fenyegeti. A probléma kezelése a legfontosabb feladat a jegybankot 2002 óta kormányzóként irányító Csou Hsziao-csuan számára. A fő cél, hogy a gazdaság növekedési üteme ne süllyedjen 7,5 százalék alá. Ez nemcsak ahhoz szükséges, hogy a Kínában évente a munkaerőpiacra érkező tízmillió munkavállaló állásra leljen – ez a Tienanmen téri tüntetés 1989-es véres eltiprása óta a társadalmi béke záloga –, hanem ahhoz is, hogy a világ második legnagyobb gazdaságának lassulása ne fékezze le az USA lokomotívja által húzott világgazdaság szerelvényét.

NAGY GÁBOR