Orbán elszólása is segíthetett kiskaput találni a Pride-rendezéshez, de Karácsonyék nagy jogcsatákra készülhetnek
Egy jogi kiskaput kihasználva bízhat a főváros abban, hogy rendőrségi engedély nélkül is megrendezhetik szabályosan a Pride-ot.
Eurázsia egyik nagy illiberális államával, Törökországgal alkut kötött a Nyugat, a másikkal, Oroszországgal viszont az átmeneti közeledés után újra romlik a viszonya. Bár néhány napig úgy tűnt, az orosz utasszállító elleni október végi egyiptomi pokolgépes merénylet, illetve a novemberi párizsi tömeggyilkosság újra egy táborba tereli Moszkvát és Európát, az összeborulás csupán néhány napig tartott. Az elhidegülést az váltotta ki, hogy a NATO-tagállamok – legalábbis hivatalosan – egyértelműen Ankara mellé álltak a török légierő által lelőtt orosz vadászbombázó miatt kialakult válságban.
Vlagyimir Putyin orosz államfő már azzal vádolja Ankarát, hogy azért lövette le a török területre áttévedt orosz gépet, mert összejátszik az Iszlám Állammal (ISIS) az illegális kőolaj-kereskedelemben. Néhány napja pedig az orosz harci gépek úgy szállnak fel a szíriai légtérben, hogy nem csupán bombákat visznek magukkal, hanem kis- és közepes hatótávolságú levegő-levegő rakétákat is, önvédelmi célból.
Csokiputyin figurák. Elolvadnak tőle az oroszok
AFP / Yuriy Dyachyshyn
Az államfőként vagy miniszterelnökként 16 éve folyamatosan hatalmon lévő politikus keménykedése igencsak népszerű a hazájában: készül az elnök csokoládéból megformázott, életnagyságú szobra, az egekbe, kilencven százalék körülire ugrott az államfő támogatottsága, az oroszok közül pedig minden korábbinál többen, a megkérdezettek 65 százaléka tartja igazi nagyhatalomnak a hazáját. Közben szemmel láthatóan önként döntenek úgy egyre többen, hogy a vezér sugallatával összhangban ne az orosz szankciókkal büntetett Törökország tengerpartján, hanem a tavaly elfoglalt Krím félszigeten, esetleg a Grúziától 2008-ban elragadott Abháziában töltsék nyári szabadságukat.
Ürül a kassza, fogynak a jogok
Egyáltalán nem mennek jól a dolgok a valóságban a 142 millió lakosú országban. A GDP az idén az előrejelzések szerint négy százalékkal zuhan, az élelmiszerárak emelkedése egy év alatt meghaladta a húsz százalékot, s az 1998–1999-es válság óta most növekedett először jelentősen – 22 millióra, a népesség 15 százalékára – a szegénységi küszöb alatt élők száma. Szélesednek a legszegényebbek és a leggazdagabbak közti különbségek is, a társadalom leggazdagabb tíz százalékának a kezében van az összes lakossági vagyon 87 százaléka. A helyzetet súlyosbítja, hogy nincs esély a gyors talpra állásra: az EU a napokban hosszabbította meg az ukrajnai orosz beavatkozás – a Krím elcsatolása, illetve a kelet-ukrajnai szakadároknak nyújtott támogatás – miatt bevezetett pénzügyi szankciókat, s az orosz költségvetésből hiányoznak azok a dollármilliárdok is, amelyek a legfőbb exportcikknek számító kőolaj árának felére zuhanása miatt maradnak el. Így az is kétséges, hogy Moszkva meddig lesz képes finanszírozni a hadsereg erőltetett fejlesztését.
A szabadságjogok terén is sokasodnak a kérdőjelek. Az állami kézben lévő tévécsatornák rendületlenül sulykolják, amit a Kreml hallani és látni akar: most éppen azt, hogy a diadalmas orosz fegyverek sorra semmisítik meg a Moszkva szövetségesének számító Basar Asszad szíriai elnök ellen támadó csoportokat, vagy azt, hogy Moszkva tevőleges közreműködése nélkül nem lehet megoldani a szíriai válságot. Közben, a külföldi tulajdont korlátozó médiatörvény miatt, sorra adják el a Kremlhez hű üzletembereknek a még függetlennek számító orgánumokat, köztük például a Vedomosztyi című napilapot.
Az orosz belügyminiszter pedig arról beszél, hogy bizonyos körülmények között igazolható a polgárjogok szűkítése. „Vannak idők, amikor szűkíteni kell a jogokat, s vannak, amikor bővíteni. Viszont amikor szükség van a korlátozásokra, akkor a közjó érdekében kötelességünk megtenni a szükséges lépéseket” – fejtegette Vlagyimir Kolokolcev, az egykor független, ma az állami gázipari monopólium, a Gazprom érdekeltségi körébe tartozó NTV televíziónak adott nyilatkozatában. S nem beszélt a levegőbe: három nappal a nyilatkozata után – arra a törvényre hivatkozva, amely indoklás nélkül megvonhatja a működési engedélyt az alkotmányt veszélyeztető civil szervezetektől – a moszkvai főügyészség nemkívánatosnak minősítette két, Soros Györgyhöz köthető alapítvány oroszországi jelenlétét.
Kattintson a nagyobb méretért!
hvg
Itt az újabb hidegháború?
Moszkva a jelek szerint úgy igyekszik a gazdasági gondok közepette is magasan tartani Putyin és szövetségesei népszerűségét, hogy úgy állítja be, mintha az egész világ vagy legalábbis a Nyugat folyamatosan Oroszország ellen törne. Putyin szerint az USA azért próbálja megnyirbálni a hadseregére egyre többet költő Oroszország szárnyait, mert Moszkva szembeszáll Washington világhatalmi törekvéseivel. „Oroszország sohasem fogad el egy olyan világrendet, amelyben a vezető hatalom azt tesz, amit akar, a többieknek pedig csak ahhoz van joguk, ami nem sérti a főszereplő érdekeit” – oktatta ki Putyin többször is az USA-t. Az orosz államfőt körülvevő kör egyes tagjai már az Oroszország érdekeit nem szolgáló nemzetközi szerződések felmondását szorgalmazzák. A Nyugat és Moszkva közti viszony az utóbbi hónapokban annyira megromlott, hogy egyre többen vélik úgy, húsz évig tartó viszonylagos béke után megkezdődött a második hidegháború korszaka.
A fagyos viszonyt a szíriai beavatkozás körüli érdekellentétek is jelzik. Francois Hollande francia államfő november végi moszkvai útja előtt még a Nyugat és Oroszország ISIS elleni koalíciójáról beszélt, ám az orosz fővárosban már csak arról tárgyalt, hogy a nyugati hatalmak és Moszkva osszák meg egymással a terrorista szervezetekkel kapcsolatos információkat, s emellett legalább ne zavarják egymást Szíriában, ahol egyre több állam kapcsolódik be a hadműveletekbe. A koalíció létrehozása nemcsak az orosz vadászbombázó elég nehezen védhető lelövése miatt hiúsult meg, hanem azért is, mert nem sikerült összhangba hozni a két fél érdekeit: Moszkva továbbra is szövetségesének tekinti Asszadot, míg a nyugati államok szerint csak az államfő távozása után lehet megoldani a szíriai válságot.
Ukrajna elkezdett aggódni
Közben Ukrajna is bejelentkezett. Kijev, amely attól tartott, hogy a Nyugat és Oroszország egymásra találása esetén az EU és az USA esetleg beletörődik a Krím annektálásába és a kelet-ukrajnai területek önállósulásába, látványosan nem állította helyre a Krímbe vezető, néhány aktivista által felrobbantott elektromos távvezetékeket, majd azt is bejelentette, hogy megszigorítja az Oroszországhoz csatolt területeket sújtó áruszállítási tilalmat, és akár tengeri blokádot is von a félsziget köré. Sikerült is kiprovokálnia Moszkva – a Nyugatnak nem tetsző – válaszát: a Gazprom leállította az ukrajnai gázszállításokat, ugyanakkor az oroszországi, illetve az oroszpárti kelet-ukrajnai szénbányák bejelentették, hogy nem adnak el több szenet Ukrajnának. Az orosz hadsereg pedig újabb egységeket vezényelt a Krímbe, s néhány nap alatt sikerült újra feszültté tenni a hónapokig viszonylag nyugodt kétoldalú kapcsolatokat.
Az utóbbi évek tapasztalatai alapján Moszkva aligha fog meghunyászkodni akár Szíriában, akár Ukrajnában, inkább az a valószínű, hogy újabb egységeket vezényel a közel-keleti országba, ahol máris mintegy négyezer orosz katona teljesít szolgálatot. A visszavonulás már csak azért is valószínűtlen, mert az utóbbi években történtek azt mutatják, hogy Putyin folyamatosan emeli a tétet: a 2008-as grúziai háború után még nem tette meg azt, amit 2014-ben a Krímmel, azaz formailag nem csatolta magához a volt szovjet tagköztársaságtól elvett Abháziát és Dél-Oszétiát. A jelenlegi szíriai orosz katonai jelenlét is jelentősen különbözik a tavalyi ukrajnaitól: míg Moszkva sohasem ismerte be, hogy a krími lakosság által csak „udvarias zöld embereknek” nevezett fegyveresek az orosz hadsereg tagjai, Szíriában Moszkva az első pillanattól fogva elismerte jelenlétét.
A Putyin egyik fő ellenfeleként számon tartott, s gazdasági bűncselekmények miatt évekre börtönbe zárt egykori orosz oligarcha, Mihail Hodorkovszkij szerint Putyin országa előbb-utóbb összeomlik. „Minél tovább van hatalmon Putyin, annál rosszabb Oroszországnak. Az országban jelenleg olyan a helyzet, mint az 1970-es évek végén, a brezsnyevi pangás utolsó éveiben volt” – mondta a külföldön élő Hodorkovszkij a Reuters hírügynökségnek. A párhuzam azért is jogos lehet, mert a Szovjetunió az 1982-ben véget ért Brezsnyev-éra idején, 1979-ben vágott bele a kudarccal végződött tízéves afganisztáni kalandba, és sokan akadnak, akik úgy vélik, az orosz határoktól messze lévő Szíriában kezdett katonai akció akár egy második Afganisztánná is válhat.
Orosz támadás a Kaszpi-tengerrők az Iszlám Állam ellen. Ki kivel nincs
AFP / Russian Defence Ministry
Az Oroszországra leselkedő veszélyeket csak növeli, hogy a lakosság ötödét muszlimok alkotják, s az észak-kaukázusi térségben szegénységben és kilátástalanságban élő muszlimok között terjednek a szélsőséges iszlamista nézetek. Moszkva az utóbbi negyedszázadban kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan harcol a csecsenföldi, ingusföldi vagy dagesztáni iszlamista csoportokkal, s nem lehet kizárni, hogy az ISIS Oroszország területén elkövetett terrorakciókkal is igyekszik megbosszulni a szíriai orosz fellépést.
| Két önkényúr között |
Orbán Viktor két illiberális példaképe, Putyin orosz és Erdogan török elnök esett egymásnak a múlt héten, s ez a konfliktus a magyar külpolitika terveit is összezilálja. Sőt veszélybe kerülhet az Orbán által az egyik legfontosabb külpolitikai prioritásnak nevezett energiabiztonság. A Déli Áramlat gázvezeték tervének befagyasztása után ugyanis a magyar kormány minden reményét egy orosz–török megállapodásba s az ennek nyomán felépítendő Török Áramlat vezetékbe helyezte. Ez azonban a konfliktus nyomán szinte biztosan nem épül már meg, rákényszerítve Orbánékat az energiadiverzifikáció újragondolására.
Ennek két útja lenne lehetséges. Az egyik a Déli Áramlat terveinek felújítása, bár kétséges, hogy erre Putyin, illetve a Gazprom kész lenne. Mindenesetre a magyar kormány több kelet-európai országgal közösen nyomás alá helyezte az Európai Bizottságot, hogy a Németországba irányuló Északi Áramlat bővítését is kísérje hasonló figyelemmel, mint a Déli Áramlat tervét, amit az orosz elnök Brüsszel rosszallása miatt fújt le. A másik lehetőség az elegendő gáz megszerzésére az lehetne, ha a törökök fenntartanák a Dél-Európába vivő gázvezeték tervét, s legfeljebb más, például azeri gázzal töltenék fel. A gáz fontos szerepét az is jelzi, hogy noha Putyin számos szankciót bevezetett a törökökkel szemben, ez a Törökországba juttatott gázt egyelőre nem érintette.
Orbán eddig is támogatta a törökök uniós terveit, így a mostani helyzetből, amikor az EU nagyhatalmai is felülvizsgálják eddigi törökpolitikájukat, akár nagyon jól is kijöhetne. Ehhez azonban jegelnie kellene az orosz kapcsolatokat, amelyekről Orbán nemrég azt nyilatkozta, hogy „az Oroszországgal kapcsolatos magyar megközelítés lényege az elvek és az ideológiák félretétele és az érdekek középpontba helyezése”. A Külgazdasági és Külügyminisztérium kérdésünkre azt erősítette meg, hogy a kormány továbbra is kiáll az orosz irány mellett: „az Európára háruló bevándorlási nyomásnak két alapvető oka van: a Szíriában zajló háború és az Iszlám Állam térnyerése. Ezekkel szemben csak akkor lehet eredményesen fellépni, csak akkor lehet rendezni a szíriai helyzetet és visszaszorítani az Iszlám Államot, ha annak módjáról meg tud egyezni egymással a transzatlanti közösség és Oroszország.”
A transzatlanti közösségnek azonban egyelőre nem ez az opciója, hiszen egyértelműen kiállt az orosz repülőgépet lelövő törökök mellett. Az oroszok saját elhatározásból, a transzatlanti közösség véleményével szöges ellentétben tevékenykednek ma Szíriában, s bár tevékeny részt vállalnak Asszad szír elnök helyzetének megerősítésében, közel sem biztos, hogy ez a térség pacifikálását szolgálja. Információink szerint viszont az utóbbi időben a magyar–török kapcsolatok sem alakultak túl fényesen. S nemcsak azért, mert Erdogan elnök alaposan ki tudta használni zsarolási potenciálját az unióval szemben, így Magyarország támogatása már nem sokat jelent neki, hanem mindenekelőtt a magyar kormány éles muszlimellenes retorikája miatt. „Az iszlám soha nem volt Európa része, hanem bejött ide, és szellemi értelemben nem tartozik Európához” – jelentette ki Orbán Viktor. Szijjártó Péter külügyminiszter ankarai tárgyalásain Davutoglu miniszterelnök a muszlimellenes retorikát szóvá is tette, s valóban felfedezhető némi ellentmondás az „európai muszlim térfoglalásról” közölt orbáni eszmefuttatások és a 80 millió muszlim lakossal rendelkező és egyre inkább iszlamizálódó Törökország uniós felvételének támogatása között.
A magyar külpolitika ügyetlenségét jelzi, hogy nem tudja kiaknázni az eddig az uniós mainstreammel szembemenően jó török kapcsolatait és konzekvensen elzárkózó menekültpolitikáját. A menekültválság mára a berlini kormányzatnak is a körmére égett, amit Merkel kancellár ankarai Canossa-járása is jelzett. Amikor az EU szinte hátat fordít eddigi, befogadónak titulált menekültpolitikájának, és egy illiberális, az emberi jogokat enyhén szólva is takaréklángon kezelő iszlám állam kegyeiért esedezik, az „illiberalizmust” dicsőítő magyar kormánynak e fordulat haszonélvezőjének kellene lennie. Nem így történt, sőt az „érdekek vezérelte” orosz kapcsolat – amely ellentmondani látszik a sokat hivatkozott nemzeti érdeknek – további akadályt jelent a magyar kormány számára az uniós érdekérvényesítésben.
RIBA ISTVÁN |
