Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Program nélkül könnyebb választásokat nyerni, mint részletesen kimunkált elképzelésekkel – derült ki a 2014-es országgyűlési választáson, amelyen a megváltoztatott törvény a voksok 44 százalékával kétharmados többséghez segítette a Fidesz–KDNP-szövetséget, holott mindkét párt hallgatott arról, hogyan folytatná a kormányzást. Vezetőik most is csak migránsoznak, sorosoznak, újabban ENSZ-eznek, honlapjukon már a 2010-es program sem nyitható meg. A múlt eltörlése praktikus célokat szolgál, nehogy bárki végiggondolja, hogyan teljesült az elmúlt nyolc évben például az egészségügy megmentésének, a szociális biztonság megteremtésének és a demokratikus normák helyreállításának ígérete.
Többet kockáztatnak a versenybe szálló ellenzéki pártok, amelyek szándékaik legapróbb részleteit is feltárják. Mivel egymagában egyiküknek sincs győzelmi esélye, csak az összefogásban bízhatnak. A választási együttműködés azonban nem teremti meg automatikusan a közös kormányzás lehetőségét, márpedig a programok arculata meglehetősen nagy különbségeket mutat. Ahhoz, hogy érdemben összenőjön, ami összetartozik – vagy amit a választási eredmény összeprésel –, adott esetben komoly engedményeket kell tenniük.
Egységes elgondolást leginkább abban lehet felfedezni a parlamentben lévő, illetve a hosszabb ideje mérhető támogatást felmutatni képes ellenzéki pártok szándékában, hogy valamennyien elutasítják Orbán Viktor illiberális rendszerét. Bár a szóhasználatuk különbözik, programjaikban a lényeget tekintve több egyező vonás fedezhető fel. A Demokratikus Koalíció, Magyar Bálint kategóriáját átvéve, a kiépült „maffiaállamot” akarja lebontani, a Párbeszéd elnöke, az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely a „negyedik köztársaság” kikiáltásáért küzd, a Jobbik visszakormányozná az országot „a demokratikus fejlődés útjára”, az LMP pedig felszámolná „az állami abszolutizmus rendszerét”.
ÚJ RENDSZERVÁLTÁS
Az alapvető közjogi változtatásokhoz kétharmados többségre volna szükség – vagy valamilyen áthidaló megoldásra. Az MSZP–Párbeszéd úgy véli, népszavazással a népakarat megsemmisítheti a fideszes alaptörvényt. A DK széles körű konszenzussal új alkotmányt hozna össze, amelyről „megerősítő népszavazást” tartana. Az Együtt az alkotmányozás előtt „célzott módosításokkal” erősítené meg a fékeket és ellensúlyokat, és ha ez nem jár sikerrel, a népszuverenitásra hivatkozva politikai deklarációval mondaná ki „az orbáni, illiberális rendszer illegitimitását”. Több párt (MSZP, DK, Jobbik, Együtt, Momentum) felmelegíti azt a 2010 előtti jogrendbe nehezen beleilleszthető változtatást, hogy közvetlenül kellene megválasztani a köztársasági elnököt, abban a reményben, hogy Schmitt Pál és Áder János után egy új, a nép bizalmát élvező államfő őrködni fog a törvényesség fölött. Ehhez az elnök jogkörét is kiszélesítenék.
A formálisan független intézményeknél vezetőcserét ígérnek, mondván, azok irányítását az elmúlt nyolc évben „parancsteljesítésre nevelt pártkatonák” (LMP) vették át. Konszenzus övezi azt is, hogy az Alkotmánybíróság kapja vissza korábbi jogkörét, a Momentum például úgy képzeli el a személycseréket a taláros testületben, hogy „a lejárt mandátummal rendelkező alkotmánybírókat le kell váltani, a többi alkotmánybíróról pedig megerősítő szavazást kell tartani” – nyilván az Országgyűlésben. Az LMP helyreállítaná a független ombudsmani rendszert, megint lenne biztosa az állampolgári jogoknak, az adat-, a kisebbségvédelemnek, a jövő nemzedéknek.
A DK az első 12 óra teendői közé sorolja a legfőbb ügyész, Polt Péter leváltását, egy különleges ügyészi hivatal felállítását és a csatlakozást az Európai Ügyészséghez, amit az Orbán-kormány elutasított. Korrupciós ügyészséghez szinte valamennyi ellenzéki párt ragaszkodik, csak a Momentum érné be az ügyészség kormány alá rendelésével és azzal, hogy korrupciós ügyekben ki kell kényszeríteni a vádemelést. Az Országos Bírósági Hivatal „túlhatalmát” is egyhangúlag nyirbálnák meg az ellenzéki pártok, ami arra utal, hogy semmi bizalom nincs bennük Handó Tünde, az ősfideszes Szájer József felesége iránt. Meg kell könnyíteni a népszavazást, sürgeti kánonban az ellenzék, és valamennyien igazságosabb választójogi törvényt alkotnának. Az viszont a DK különvéleménye, hogy ne legyen választójoga annak, „aki soha nem élt Magyarországon”.
ELSZÁMOLTATÁS
Nincs választás elszámoltatási ígéretek nélkül, a hatalomra törő ellenzéki pártok ebben is egységes elszántságot mutatnak. A megvalósítás módozatai azonban sokban különböznek. „A tisztességtelenül szerzett vagyonok visszaszerzésére minden jogállami eszközt igénybe veszünk” – fogadkozik az LMP. Az MSZP–Párbeszéd alakulat ezt a korrupciós ügyészségre hagyná. Nem ennyire óvatos az Együtt, amely „az Orbán család és strómanjai által megszerzett vagyonelemeket” állami tulajdonba venné, akár a tulajdon biztonságához való jog megsértése árán is.
A Jobbik közpénzvisszaszerző bizottságot hozna létre, emellett „oligarchaadót” vetne ki azokra, akik évente több mint 300 millió forinttal gyarapították a vagyonukat. A párt nem finnyáskodik: az adó 2002-ig visszamenőleges hatályú lenne. A DK szintén azt vallja, hogy a „maffiaállam vezetői és kiszolgálói által ellopott közvagyont” vissza kell venni, ám felvillantja, hogy erre törvényes módszert kellene találni. A vagyonból kárpótlási alapot hozna létre a Fidesz-károsultak javára: trafikosoknak, rokkantsági vagy szolgálati nyugdíjasoknak, földbérlőknek, a csaló brókercégek áldozatainak.
JÓLÉTI CSOMAGOK
Az igazságtétel másik részterülete az egyenlőtlenségek mérséklése. Ez egybevág a nemzetközi szervezetek ajánlásaival, amelyek újabban a vagyoni és jövedelmi olló nyílására vezetik vissza a szélsőséges és extrém pártok megerősödését. A közös elemek az ellenzéki programokban: a bérek és a szociális juttatások emelése (a családi pótlék konszenzusos megduplázása, ám a gyermekek után járó adókedvezmény megőrzése), a kiugróan nagy és az öröklött vagyonok megadóztatása. Továbbá az egykulcsos személyi jövedelemadó eltörlése, jóllehet az utóbbit sarkalatos törvény rögzíti.
A mértékek azonban különbözőek. Öt éven át az inflációt 3–5 százalékkal meghaladó mértékben növelné a minimálbért a DK, nettó összegét a létminimumig emelve – bár itt bezavar, hogy azt már nem méri a KSH. Az oktatási, egészségügyi, szociális területen pedig hosszú távú programot indítana Gyurcsány Ferenc pártja az érdemi és tartós bérfelzárkóztatásra. Csakúgy, mint riválisai. Az MSZP-program kimondja, hogy senki nem kereshet 100 ezer forintnál kevesebbet, és 35 százalékos béremeléssel kecsegteti az önkormányzati köztisztviselőket, az oktatásban és a közművelődésben foglalkoztatottakat. A Párbeszéddel társulva erre is rálicitál: Karácsony 150 ezer forintos nettó minimálbért ígér, az egészségügyben pedig 50 százalékos béremelést. Ebben a versenyben külön pályán fut a Jobbik, amely évek óta a bérunióval kampányol. Az Európai Unió alapelvei között el akarja ismertetni az egyenlő munkáért egyenlő kereset elvét, és egy külön uniós biztos feladatává tenné az alacsony bérű országok minél gyorsabb felzárkóztatását. A bérkülönbségek csökkentését öt–húsz éves távlatban képzeli el.
Így vagy úgy, valamennyi párt mérsékelné a nyugdíjrendszer különbségeit is. Közös törekvésük, hogy az alacsony nyugdíjakat fokozatosan „felzárkóztassák”, az alapnyugdíjat megemeljék, a nyugdíjplafont viszont visszahoznák; az Együtt például 500 ezer forintban maximálná azt. Rugalmas nyugdíjkorhatárt vezetnének be, és megszüntetnék a nyugdíj melletti munkavállalás korlátozását. A DK megkülönböztetné az alanyi jogon járó alapnyugdíjat és az egyéni számlához kötődő, a befizetett járulék mértékétől függő „munkanyugdíjat”; hasonló javaslattal állt elő az LMP is. Az MSZP–Párbeszéd visszaadná a 13. havi nyugdíjat. Több párt visszaállna a svájci indexálásra, ami felettébb indokolt, mert ha meglódulnak a bérek, ám a nyugdíjak csak az inflációt követik, akkor az utóbbiak néhány év alatt vészesen lemaradnak. A Jobbik még tovább menne, „magyar indexálást” javasol. A svájci indexálásnál az emelés mértékét felerészben a nyugdíjasok fogyasztói kosarának átlagos drágulása, felerészben az átlagos béremelés adja. A Jobbik-féle indexálásnál az infláció mellett a reálbérek átlagos emelkedése számítana; ennek az a furcsasága, hogy a reálbér, azaz a bérek és az árak viszonya, eleve magában foglalja az inflációt is.
Az adórendszerhez csak óvatosan nyúlnának hozzá az ellenzéki pártok. Az alacsony keresetűeket az adójóváírás visszahozásával segítenék, amit az Orbán-kormány az egykulcsos adó bevezetésével megszüntetett, a második, magasabb szja-kulcs pedig csak a valóban kiugró kereseteknél lépne be. Az LMP szerint a minimálbér hétszeresénél, a DK-nál havi egymilliós határnál, ám a havi hárommilliót meghaladó jövedelmet különadó sújtaná. Az LMP felvillantja egy luxusadó és egy nagybirtokadó lehetőségét, a Párbeszéd a vagyonadóét. Utóbbi a vagyon 100 millió forintos része felett 1 százalék lenne; az adózó által lakott ingatlan nem számítana bele a határértékbe.
Az általános forgalmi adó gyors csökkentésére nem látnak lehetőséget, de az alapvető élelmiszereket a parlamenti ellenzék a legalacsonyabb, 5 százalékos kulcs alá sorolná – nem is tehetne mást, hiszen ezt követeli évek óta. A Momentum viszont négy év alatt 27-ről 25 százalékra vinné le az áfa általános kulcsát, a kedvezményes 5 és a 18 százalékos kulcsot pedig egyetlen 10 százalékosban vonná össze, ami közgazdaságilag észszerű, bár némi áremelkedést okozhat. A társasági adózásban visszaállna a kis- és középvállalatok adóelőnye: a jelenleg egységes, 9 százalékos kulcs csak ebben a körben maradna érvényben; bizonyos határ, például 500 millió forintos árbevétel felett új adókulcs lépne be. Vagy a régi, a 19 százalékos. A különadókat tekintve a Jobbik igazán külön úton jár: a bankadót visszaemelné a régi mértékre, és megtiltaná, sőt büntetné, ha a különadók bármelyikét áthárítják a fogyasztókra. A pártok többsége ezzel szemben óvatosan és fokozatosan megszüntetné a különadókat – legalábbis megpendítik, hogy ezt kellene tenni –, mert tisztában vannak azok piac- és versenytorzító hatásával.
KOMPROMISSZUMOK
Az egészségügyből, oktatásból kivont százmilliárdokat valamennyi ellenzéki párt visszapótolná, az iskolákat visszaadná az önkormányzatoknak – feltéve, hogy vállalják azok működtetését –, és megszüntetné a tankönyvek monopóliumát. A tankötelezettség ismét 18 éves korig állna fenn, a tananyagot alaposan megrostálnák, a pedagógusok kötelező óraszámát csökkentenék. Az egyetemek is visszakapnák önállóságukat, több párt ingyenessé tenné az első diplomát (az LMP a másodikat és a harmadikat, valamint a doktori képzést is), és feloldaná a hallgatók röghöz kötését. A jelek szerint az általános tandíjfizetési kötelezettség áldozatául esett a pártok jóléti versenyfutásának.
Bár az MSZP és a Párbeszéd összebútorozott, eredeti elképzeléseik között markáns különbségek vannak. A Párbeszéd ugyanis, az ellenzéki pártok közül egyedüliként, feltétlen híve a feltétel nélküli alapjövedelemnek. A Karácsony nevével fémjelzett program ezzel kapcsolatos, már csak alapjövedelmet emlegető passzusai szerint havi 30 ezer forint járna minden gyermek után, 60 ezer a felnőtteknek, minimum 90 ezer a nyugdíjasoknak, nettó 150 ezer forintos minimál- és 250 ezer forintos átlagbér a dolgozóknak. A korábbi, részletes programmal összevetve kitetszik, hogy ez már csillapított verzió, amely nem is megy bele a kínos részletekbe: az ősváltozat 2200 milliárd forint egyszeri átcsoportosítását igényelné. Ugyanakkor az MSZP programjában nincs szó feltétel nélküli alapjövedelemről – szögezte le határozottan Burány Sándor, a párt országgyűlési képviselője. Köztes megoldásként a két párt közös programjába „a zuglói szociális modellre” való hivatkozás került be. A XIV. kerület polgármestereként Karácsony, az ország vezető szociálpolitikusai közreműködésével, bevezette a minimumjövedelmet, átalakította a lakhatási és gyógyszertámogatás rendjét, az eladósodott háztartások megsegítését, és a szegénység felszámolásának új rendszerét időről időre ellenőrzik. A zuglói modell működését most az MSZP-sek is lázasan tanulmányozzák.
VÉGLETEK TEREPE
Az igazán áthidalhatatlan különbségek nem is ezekben az ügyekben ragadhatók meg, hanem az ideológiák, világképek különbözőségében, a múlt és a jövő megítélésében. Az LMP felfogása szerint az eredeti tőkét offshore-számlákon felhalmozó „szocialisták” országlását a harácsoló nemzeti rablólovagok uralma követte, a Jobbik pedig „büntetőjogi kérdésnek” tekinti, hogy miniszterelnökként Gyurcsány Ferenc a devizahitelezés kapcsán összejátszott volna a bankokkal. Egyik kitétel sem teremti meg a szívélyes együttműködés légkörét, adja meg a sikeres közös kormányzás esélyét.
Ami a jövőt illeti, az egyik végletet képviselő DK az Európai Unió továbbfejlődését, az integráció elmélyítését pártolja: „Célunk az Európai Egyesült Államok megteremtése, közös európai alkotmánnyal, európai kormánnyal, kétkamarás európai parlamenttel, közös kül-, honvédelmi, szociális, gazdaság-, pénzügy- és adópolitikával.” Az MSZP közeledne az EU „magországaihoz”, az Együtt a „szorosabb együttműködés” híve. A Párbeszéd közös adóbevételekkel, közös szociális rendszerrel, valamint – a fantázia világába tévedve – uniós alapjövedelemmel egészítené ki az EU mai kereteit. Az LMP kiterjesztené a közösségi hatáskört a környezet- és egészségvédelemre, a társadalmi különbségek mérséklésére, szorgalmazná a közös európai szociális minimumot.
A másik végletet a Jobbik képviseli, amely Orbán Viktorhoz hasonlóan a nemzetek Európája koncepciót vallja, sőt újratárgyalná az EU-csatlakozási szerződést. „Egy szuperállam létrehozásához nem kívánunk asszisztálni” – szögezi le a program, amely terrorfenyegetést, súlyos gazdasági terheket lát a migrációban, ami az európai identitást, kultúrát veszélyezteti. „A központosítást és diktatúrát jelentő lisszaboni útról le kell térni” – fűzi hozzá félreérthetetlenül.
Bár a radikális párt néhány éve cukiságkampányt folytat, a programban vállalja saját múltját. Kitart a nagybankok és a multik sanyargatása mellett, a hipermarketekben 80 százalékos arányban magyar terméket követelne meg. Nem tett le az államadósság átütemezéséről, ami, csakúgy, mint Görögországban, évtizedekre visszavetné a felzárkózást. Óvatosabb megfogalmazásban, de továbbra is elutasítja a Jobbik az integrált oktatás „erőltetését”, azaz elfogadja a szegregációt, holott utóbbi miatt az Orbán-kormány is kapott bírálatot Brüsszeltől. Mindemellett közzétenné az országgyűlési képviselők esetleges „kettős állampolgárságát”. Novák Előd és Gyöngyösi Márton 2012-ben már előállt az izraeli–magyar kettős állampolgárok listázásának ötletével, mondván, ők „nemzetbiztonsági kockázatot” jelentenek. Bár az utóbbi, vaskos zsidózással felérő magyarázat nem bukkan fel indoklásul a programban, a Jobbik nem kertel: „Ha olyanok döntenek a jövőnkről, akik más államnak is felelősséggel tartoznak, az legyen nyilvános adat.”
Ennek tükrében rejtély, miért akarja az egyes uniós jogköröket visszakövetelő Jobbik bevezetni az eurót. Márpedig szakértőjük, Varga-Damm Andrea novemberben a GKI konferenciáján azt mondta, minél előbb ezt tennék, mert „a szerződéseket be kell tartani”. A Jobbik programjában azonban ennek nincs nyoma. Nyíltan vállalja az euró bevezetését a DK, az Együtt és a Momentum. Az MSZP kidolgozná „az euró bevezetésének optimális feltételeit és menetrendjét”, az LMP viszont előbb felülvizsgálná a maastrichti szabályokat.
Az írás eredeti változata a HVG 2018/11. számában jelent meg.
