A kommunista magyar diplomácia egyenesen Sztálintól kapta a Stop Marshall utasítást

„Mi miért nem kapunk dollárt? Hiszen mi is egyetértünk a Marshall-tervvel” – faggatja egy 1947-es karikatúrán három – román, lengyel és magyar – népviseletbe öltözött férfi a nagy kasszánál ülő, az Olaszországnak és Franciaországnak pénzeszsákokat osztogató amerikai külügyminisztert. „Milyen Marshall-tervvel?” – kérdez vissza a pénztárgépkezelő. „A Sztálin marsall tervével...” – vágja rá „a keleti kórus”.

Az utókorból visszatekintve úgy tűnik, a gúnyrajz készítője, a későbbi zseniális karikaturista, Kaján Tibor már akkor sem fért a bőrébe. Miközben a kommunista párti vicclapban, a Ludas Matyiban a politikai vonalhoz igazodva előírásszerűen visszataszító imperialistának ábrázolta a „névadót”, az Európai Újjáépítési Programot meghirdető George C. Marshallt (lásd Elégedett vesztesek című írásunkat), a szójátékba sokak értetlenkedését becsempészve változtatta legalábbis kétfenekűvé az üzenetét.

A Marshall-segély hírére 1947 kora nyarán diplomáciai nagyüzem kezdődött Európában. Június közepén már az is kiderült, hogy Magyarországot nemcsak leendő kedvezményezettként hívták meg a párizsi előkészítő értekezletre, de arra is felkérték, hogy vegyen részt az újjáépítési terv kidolgozásában. Az „igazi békekonferencia” híre jószerével mindent háttérbe szorított, vagy legalábbis elfedett: a nagybankok állami ellenőrzés alá vételét csakúgy, mint a kommunista államcsínyként felfogható kormányfőváltást. A Svájcban tartózkodó Nagy Ferencet ugyanis a kommunista pártvezér, Rákosi Mátyás zsarolással lemondásra kényszerítette, s helyébe a kezelhetőbb kisgazda politikus, Dinnyés Lajos került.

Az új, leginkább csak pörkölt- és sörpártiként emlegetett miniszterelnökre július 10-én pedig már legitimáló főszerepet osztottak azon a minisztertanácsi ülésen, amelynek első és legfőbb napirendi pontja „A Marshall-terv ügyében Párizsba összehívott konferencián való részvétel elhárítása” című előterjesztés volt. Feladatát Dinnyés tökéletesen hajtotta végre. Okvetetlenkedő, Rákosival többször is éles vitába keveredő párttársát, a földmívelésügyi tárcát (szeptemberig még) irányító Bárányos Károlyt rendre leintette. Mi több, a kisgazdapárt politikai bizottságának azt a néhány nappal korábbi határozatát, amely szerint Magyországnak nem lenne szabad távol maradnia Párizsból, az újdonsült kormányfő egyenesen „alkotmányellenesnek” bélyegezte.

A „közvélemény hangját” tolmácsoló naiv, de úgy is mondhatni, tájékozatlan Bárányos a kormányülésen csupán utóvédharcot folytatott, addigra ugyanis már minden eldőlt, pontosabban eldöntetett – Moszkvában. Igaz, a kézi vezérléses szovjet diplomácia a Marshall-terv meghirdetését követő néhány napban meglehetősen tanácstalan volt, s még az után is kapkodott, hogy Sztálin generalisszimusz eldöntötte: a Szovjetunió elutasítja az újjáépítési programban való részvételt. Erről három nap múlva rejtjeles körtáviratban értesítette is az országával „baráti viszonyt” ápoló államokban működő testvérpártok vezetőit. Akik „kormányzati döntéseik meghozatalához” még azt a tanácsot kapták a nagy testvértől, hogy „jobb lenne”, ha nem hárítanák el a párizsi konferencián való részvételt. Ez esetben ugyanis a küldöttségek a helyszínen mutathatnának rá „az angol–francia terv elfogadhatatlanságára”, látványos távozásukkal pedig megakadályoznák az egyhangú állásfoglalást.

Dobi István, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás és az újdonsült kormányfő, Dinnyés Lajos. Egyek voltak a sajnálkozásban

Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtára

Ez a módosított iránymutatás azonban megkésett. A kommunista napilapban, a Szabad Népben a párt főideológusa, Révai József – a korábbi intenciót követve – arról értekezett, hogy Magyarország „nem fogadhat el meghívást egy szovjetellenes blokkban való részvételre”. „Taktikai tévedésének” kiköszörülésére már készült a Szabad Nép új vezércikke, amikor az MKP vezérkarához körtávirat formájában megérkezett az újabb szovjet tanács. A szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov immár nyomatékkal arra „kérte” a címzetteket, hogy mégse küldjenek delegációt a francia fővárosba. Az egyes országok annyiban kaptak szabad kezet, hogy a visszautasítást saját kútfőből, a „belátásuk szerint” fogalmazhatták meg.

A kommunista diplomácia boszorkánykonyhájában történtekről a kormánykoalíció pártjainak legfeljebb csak sejtéseik lehettek, s így abban az illúzióban ringat(hat)ták magukat, hogy állásfoglalásukkal az ország közvéleményét képviselhetik. A romokból és a példátlan inflációból feltápászkodó országban – noha erről közvéleménykutatás nem készült – tömegek bizakodtak a Marshall-segélyben. Reményeiknek a legerőteljesebben a még nem leszalámizott szociáldemokrata párt adott hangot. A „mértékadó értelmiségi köröket” képviselő Polgári Demokrata Párt napilapja, a Világ a kommunista álláspontra reagálva azt fejtegette vezércikkében, hogy nem a Marshall-segély veszélyeztetné „nemzeti szuverenitásunkat”. De még a szétveretése kellős közepén tartó kisgazdapárt vezetése is arról határozott, hogy mindenképp szorgalmazza majd delegáció küldését. A Nemzeti Parasztpárt jólértesültségéről gyakorta bizonyságot adó napilapja, a Szabad Szó pedig a minisztertanácsi ülés reggelén arról tájékoztatta olvasóit, hogy Magyarország részt vesz a konferencián, hiszen „a koalíció valamennyi pártjának mértékadó tényezői magánbeszélgetések közben” ennek a véleményüknek adtak kifejezést.

A délelőtt 11 órakor kezdődő minisztertanácsi ülésen az ottani „mértékadók”, miközben lehurrogták a körön kívüli Bárányost, csupán a távolmaradás megindoklásának argumentációjáról vitáztak. Az elutasításról szóló megállapodás ugyanis valamivel korábban, az aznap reggeli pártközi értekezleten született meg. Hogy ott ki és mivel érvelt, az jegyzőkönyv híján máig talány. Magáról a négypárti megegyezés tényéről is csak onnan lehet tudni, hogy a Dinnyés-kormány üléseinek ezredfordulón publikált jegyzőkönyvében szerepel az a végső tromfnak szánt Rákosi Mátyás-mondat, miszerint az egyhangú pártközi határozatról ne nyissanak újra vitát.

A sorsdöntő kormányülésen olyan „kompromisszum” született, hogy a Marshall-tervről szóló közlemény szövegébe bekerült az érdekelt nagyhatalmak „nem egységes felfogása fölötti sajnálkozás”, valamint az a további tárgyalástól nem teljesen elzárkózó mondat, hogy „a magyar kormány egyáltalán nem akar kikapcsolódni az európai újjáépítés nagy munkájából, s mi sem áll tőle távolabb, mint a kölcsönös segítség elvének elvetése”. A mindössze tízsoros hivatalos nyilatkozatot a Magyar Távirati Iroda még aznap délután közreadta, ám az idézett „kiskapus” zárómondat már hiányzott a szövegből. Vagy el sem jutott a hírügynökséghez, vagy az intézmény formálisan kisgazdapárti elnöke, a valójában kriptokommunista Barcs Sándor intézte el a lényegtelennek aligha nevezhető csonkítást.

Ebben az ügyben korántsem ez volt az egyetlen „utánnyúlás”. A Dinnyés-kormány jegyzőkönyveit közreadó történész, Szűcs László fedezte fel, hogy az 1947 tavaszán indult A Holnap című szemfüles, ám rövid életű napilap az egyik tudósításával belezavart a nagy egyetértésbe. Hírül adta ugyanis, hogy a kisgazdapárt központjában tartott gyűlésen Dobi István államminiszter elismerte: „közönségünk egy részét csalódás érte, mert nem elégítette ki a kormány határozata”. A később még számos pálfordulást végrehajtó politikus rögvest olyan helyreigazítást erőszakolt ki, amelyben nem pontosított, hanem leszögezte: Marshall-tervvel kapcsolatos kijelentései nem is hangzottak el.

MURÁNYI GÁBOR

muranyi.gabor@hvg.hu

A cikk a HVG 2018/15. számában jelent meg.