Még nem tudom, hogy nyolc óra múlva kórházban leszek. Éppen hólapátolással kezdem a napot, mert erősen havazik. Óvatosan vezetve kiteszem az ikreket az óvodában, Vöröskét pedig az iskolában, ahol, mint megtudom, ma tornaórán szánkózni mennek.

Mielőtt munkába indulok, megállok az iskolánál, hogy megpróbáljam kiélvezni a gyermekkor „varázslatos pillanatait”. Integetek a fiamnak, aki éppen felér az iskola melletti domb tetejére. Egyik kesztyűs kezével visszainteget, miközben a másikkal egy „popsitepsit” – egy műanyag hócsúszkát – szorongat.

Egy idő után nehéz megmondani, ki kicsoda, hiszen mind arcmaszkot, illetve ugyanazt a téli kezeslábast viselik. Tekintetemmel mindenesetre követem az alakot, akit a gyerekemnek vélek. Úgy látom, mintha egy kicsit túl gyorsan menne. Biztosan időben lelassít, vagy elkanyarodik – győzködöm magamat. De nem teszi. Integetve próbálom jelezni neki, hogy „katapultáljon”. Esze ágában sincs.

Majd rádöbbenek, hogy mindjárt elfogy alóla a domb. A lejtő alján egy kezdetleges, két drótból álló kerítés van felhúzva, és mivel ez a gazdák földje, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy nincs-e belevezetve az áram. Ha megússza is az áramütést, latolgatom az esélyeit magamban, szinte biztos, hogy lefejezi a drót…

Rohanni kezdek a száguldó alak felé. A popsitepsi riasztó sebességgel száguld tovább. Valaki kiabál. A gyerek sikítva hátradől. Vagy inkább ujjongásnak hangzik…? A kerítés egyre közeledik, a gyerek pedig… átsuhan a legalsó drót alatt. Megúszta az áramütést és a lefejezést is!

A popsitepsi azonban tovább száguld, kicsúszik az útra, és végül megáll az út közepén. Az autók csikorogva lefékeznek. A popsitepsin ülő alak lassan feltápászkodik, lehúzza fejéről az arcmaszkot, és végre megpillantom a fiam fülig érő vigyorát.

Egy kék Volvóból kiszáll a sofőr, én pedig arra számítok, hogy jól leszidja a fiamat. Ehelyett azonban leguggol, a vállára teszi a kezét, majd pacsizik vele. Megkönnyebbülök, amikor megjelenik az egyik tanító, és közli, hogy ideje bemenni. Ennél több szó nem hangzik el. Nincs „baleseti összesítő”, sem bocsánatkérés. Senki nem drámázik – rajtam kívül.

Ekkor megcsörren a telefonom. Baljós érzés fog el, amikor azt látom, hogy a bölcsiből keresnek. Ez sosem jelent jó hírt. Hamarosan kiderül, hogy a lányom beütötte a fejét, miután játék közben elesett. Mire odaérek, kiderül, hogy a két szemöldöke között egy hosszú seb húzódik az arcán.

Hamarosan a sürgősségin kötünk ki, ahol közlik velünk, hogy a sebet altatásban kell összevarrni. Mivel ez már a harmadik alkalom, hogy valamelyik gyerekemet altatásban látom, arra gondolok: “Vajon szörnyű anya vagyok? Rosszul csinálom ezt a szülői dolgot?”

A gyerekeknek „joguk van időnként megfagyni”

A lányunkat még aznap este hazaengedik. A házban már mindenki más alszik, de az adrenalin még az ereimben lüktet. Ezért a lányom ágya mellett ülve elkezdem kinyomozni, hogyan is állnak a dánok a kockázatvállalással. Kiderül, hogy nem csak Dániában kezelik lazán az egészséget és a biztonságot.

Gunnar Breivik norvég professzor, a Norvég Sportakadémia korábbi rektora úgy véli, hogy a gyerekeknek „joguk van időnként megfagyni”. Szerinte „szülőként kudarcként könyvelhetjük el”, ha a gyerekeink nem törnek el egyetlen csontot sem, mire betöltik a tizennyolcadik életévüket. Szerinte azt is hagynunk kellene, hogy „néha éhesek legyenek, karcolásokat szerezzenek… és néha akár vérezzenek is egy kicsit”.

Amint elérkezik a megfelelő időpont, felhívom Marcot, aki a félelem és a kockázat szerepét vizsgálja a játékokban, és hogy ezek hogyan szolgálják a fejlődést és a rugalmasságot. Megosztom vele a saját félelmeimet, mire azt feleli:

Hát, igen… rövid távon a kockázatvállalás elvileg növelheti a halál esélyét… Hosszú távon azonban növeli a túlélés esélyét!

– Gondolj csak bele: a gyerekek azért kíváncsiak, mert a kíváncsiság hatékonyabbá teszi a tanulást – folytatja Marc. – Ez nélkülözhetetlen. A felnőttekkel szemben a gyerekek sokkal kevésbé vannak tisztában a tetteik következményeivel. Azon tűnődnek, hogy „Vajon hogy működik a grill?”, „Mennyire forró a tűz?”, és „Mi lesz, ha leugrom erről az asztalról?”. Az agy növelni akarja a bizonyosságot az előrejelzéseiben, miközben a bizonytalanságot keresi.

Homlokráncolva próbálom követni a gondolatmenetét: – Tehát ha jól értem, a gyerekek arra vannak programozva, hogy keressék a kockázatot? – Bizonyos értelemben igen! A gyerekek számára a kockázatos játék kifizetődő és „szórakoztató” lehet, mert ezáltal tudják egy helyzet bizonytalanságát biztosabbá és kiszámíthatóbbá alakítani, ami viszont jó érzéssel tölti el őket – magyarázza Marc.

Marc elmeséli, hogy manapság sok szülő lebeszéli a gyerekeit az olyan tevékenységekről, mint a fára mászás vagy a felügyelet nélküli játék a szabadban. Attól félnek, hogy a gyerekeknek baja esik. Ráadásul az urbanizáció és az egyre sűrűbb forgalom miatt a gyerekeket gyakran bent marasztalják a lakásban.

Marc megérti egyes szülők vonakodását az úgynevezett kockázatos játékoktól: – Ez egyébként éppen mostanában kerül új megvilágításba, és sokan inkább „kalandkereső játékként” utalnak rá. Egyrészt azért, hogy a szülők ne ijedjenek meg tőle, másrészt azért, mert gyakran valójában nem is jár kockázattal, a gyermek mégis annak érzi, és ez a lényeg! A gyerekek a „kockázatos” vagy kalandos játékok során rengeteg információt gyűjtenek a világról és önmagukról.

Megszabadulni a belső félelemtől

Ellen Beate Hansen Sandseter professzor a norvégiai Trondheimben található Queen Maud University College-ban a kockázatos játékot, a jóllétet és a szabadtéri nevelést vizsgálja a kisgyermekkorban. Marc információgyűjtési elméletéhez hasonlóan Ellen is úgy véli, hogy a veszély iránti vágyunk nélkülözhetetlen eleme pszichológiai fejlődésünknek.

– A kockázatos játékok során a gyerekek valójában megszabadulnak valamilyen belső félelemtől, ami talán már születésüktől fogva jelen van bennük – magyarázza Ellen. – A gyerekekben születésüktől fogva ott vannak ezek az ösztönös félelmek, mint például a gondozóiktól való elszakadás félelme vagy a magasságtól való félelem. Ezeknek fontos evolúciós szerepük van: gondozóink közelében nagyobb valószínűséggel maradunk életben, ezzel szemben egy magas fáról lógva kevésbé… Játék közben a gyerekek éppen ezt tesztelik: ágról ágra addig másznak felfelé a fán, ameddig a mozgásos és fizikai képességeik engedik, miközben ezek egyre fejlődnek, és ők végül bátorságot gyűjtve feljutnak egészen a tetejéig.

Ezt nevezik a pszichológusok „expozíciós terápiának”, amely során fokozatosan, lépésről lépésre vagyunk kitéve azoknak a dolgoknak, amelyektől esetleg félünk. Megtanuljuk, hogy ezeket a helyzeteket valójában tudjuk kezelni, és így is teszünk. A gyerekeket születésüktől fogva követő tanulmányok azt mutatják, hogy nem azok félnek a magasságtól, akik fára másznak, leesnek és eltörik a lábukat, hanem azok, akik soha nem másztak fára. A játéknak ilyen módon fóbiaellenes hatása van – mutat rá Elle, aki egyetért Gunnar elméletével, miszerint gondozóként akkor hibázunk, ha nem biztosítunk lehetőséget a kockázatos játékra.

Buborékfóliába csomagolt gyerekek

Én viszont mindezt nehéznek találom. Miután korán elvesztettem a nővéremet, évekig küzdöttem a meddőséggel, majd végül megszülettek a gyerekeim, akik mind koraszülött-gondozásban részesültek. Így az ösztöneim azt súgják, hogy csomagoljam őket buborékfóliába… MINDEN PILLANATBAN.

Ellen szerint mostanra nagy a szakirodalma annak, hogy a gyermekkori kockázatvállalás a későbbi életben pozitív hatásokkal jár. És ezek az elképzelések egyre elterjedtebbek. Németországban például nemrég a biztosítók azt az elvárást fogalmazták meg, hogy a játszóterekbe építsenek be bizonyos mértékű kockázatokat, hogy ezáltal a gyerekek ellenállóbbá váljanak.

A svédországi Sollentunában a gyerekek ún. isvaksovningon vesznek részt: ez egy lékgyakorlat, amely során bele kell ugraniuk a befagyott tóba, hogy próbára tegyék a bátorságukat, és megtanulják, mit kell tenniük, ha ez véletlenül megtörténik velük.

Hogyan neveljünk vikingeket?

HVG Könyvek

Az Egyesült Királyságban David Ball, a Middlesex Egyetem munkatársa és Tim Gill, a Gyermekjáték Tanács korábbi igazgatója azon dolgozik, hogy megváltoztassák a britek viszonyát az egészség és a biztonság kérdéséhez. A potenciálisan izgalmas játékok esetében az eddig megszokott kockázatértékelések vagy kockázatelemzések helyett a „kockázat és haszon” értékelését várják el.

– Természetesen az adókból finanszírozott egészségügyi rendszer sokat számít – mondja Ellen. – Egyetlen család sem megy csődbe, ha egy gyerek eltöri a lábát, míg az Egyesült Államokban ugyanez katasztrófát jelenthet. A biztonsági háló hiánya kihathat a gyermekek játékára is. – Könnyebb vikingként kezelni a kockázatokat, ha tudjuk, hogy megfelelő ellátásban részesülünk, és a lábtörés „csak” (csak!) lábtörés lesz, nem vezet teljes anyagi csődhöz.

De vajon mennyire várható el a világ többi részétől, hogy azokban az országokban is támogassák a kockázatvállalást, ahol az egészségügyi ellátás kevésbé hozzáférhető, és az utcák sem annyira biztonságosak? Marc és Ellen tisztában vannak ezekkel a problémákkal.

– Mégis tartozunk annyival a szülőknek, hogy hozzáférhetővé tegyük számukra azokat a kutatásokat, amelyek a kockázatos játékok hatásaival foglalkoznak – mondja Marc. – Számos bizonyítékunk van rá, hogy a gyerekeket érdemes arra bátorítanunk, hogy használják a testüket, mivel ez jótékony hatással van rájuk, bárhol élnek is – teszi hozzá Ellen.

A fenti cikk Helen Russell Hogyan neveljünk vikingeket? című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt – amelyben a brit újságíró megismertet jó néhány meglepő szokást, amelyek segítségével gyerekeinkből boldog felnőtteket nevelhetünk – itt rendelheti meg kedvezménnyel.