2021-ben, az Egyesült Királyság pénzügyminiszterének felkérésére összeállítottam egy jelentést, amely áttekinti a biológiai sokféleség gazdaságtanát. A felkérés mögött az az emberi megérzés húzódott meg, hogy az elmúlt évtizedekben a világ gazdasági fejlődésének jellegével valami gond van. A fejlődés ütemes, de a természeti környezet folyamatos romlása kíséri. Ennek a degradációnak az egyik globális jele az éghajlatváltozás, a másik pedig a biológiai sokféleség csökkenése.
A szerzőről
Partha Dasgupta indiai származású brit közgazdász, a Cambridge-i Egyetem emeritus professzora. Számos rangos kitüntetés birtokosa, akit a világ legelismertebb közgazdászai között tartanak számon. A biológiai sokszínűséggel kapcsolatos kutatásai mellett a szegénységgel, a fenntartható iparpolitikával és a játékelmélettel is foglalkozik.
Miért nem foglalkoztunk eddig ezzel a kérdéssel?
Ha a „bioszféra” szó – és itt ezt a kifejezést a „Természet” szó tudományosabb szinonimájaként használom – szerepelt volna az 1950-es és 1960-as években kidolgozott hosszú távú gazdasági fejlődési modellekben, akkor a gazdasági gondolkodásmód ma teljesen más lenne. Hogy nem így történt, annak négy oka van.
Az első az, hogy az elmúlt évtizedekben az ökológia gyerekcipőben járt, és kevés olyan ökológus volt, aki a bolygó szintjén jelentkező feszültségek jeleit kutatta. A második ok pedig éppen az, hogy nem kutatták: közvetlenül a háború után a globális gazdaság a méretéből adódóan még nem feszegethette a bioszféra határait.
Ezt a két okot támogatta meg a harmadik, nevezetesen az, hogy a nyugati gazdaságok ekkor már jó ideje a szegény trópusi országokba szervezték ki „biodiverzitási igényeiket”. Ha egy elsődleges termék ellátási forrása egy adott helyszínen kimerült, akkor lehetőség volt újabb helyszínt választani, vagy belföldön kifejleszteni a helyettesítő termékeket, amelyekhez adott esetben egy másik külföldi forrásból származó, az előzőtől eltérő elsődleges termékeket vettek igénybe. A trópusi ökoszisztémák degradációja már ekkoriban is riasztó mértékű volt, és a trópusi vidéki területeken sok közösség volt kénytelen megtapasztalni a biológiai sokféleség csökkenését. Ám a hivatalos gazdasági gondolkodás úgy számolt, hogy a Természet a terjedelmét és a kapacitását tekintve egyaránt kimeríthetetlen.
A negyedik ok az, hogy a háború utáni világ soha nem látott sikerrel javította az életszínvonalat. A globális gazdaság több mint 15-szeresére bővült; az egy főre jutó éves jövedelem ötszörösére ugrott; a világ népességén belül az abszolút szegénységben élők száma pedig körülbelül 60 százalékról 10 százalék alá csökkent. Mindez annak ellenére ment végbe, hogy a világ népessége 2,5 milliárdról több mint 8,1 milliárdra nőtt. Amint a gazdasági elemzők az elmúlt években többször is megjegyezték: az emberiségnek soha azelőtt nem volt ilyen jó dolga.
Ez a rendkívüli eredmény a „termelt tőke” (vagyis a tárgyi eszközök, például utak, kikötők, épületek és gépek), a „humán tőke” (vagyis az immateriális eszközök, például az egészség, az oktatás, a képességek) és az ötletek (a tudomány és a technológia) felhalmozódásának volt köszönhető. E felhalmozódási folyamat során alakultak át mezőgazdasági területté egész tájak, amíg csak a szem ellátott. Ez a siker kihatott arra, ahogyan a gazdasági problémákat megfogalmazták, illetve arra, ahogy keresték annak útját-módját, hogy e jó szerencséből a lemaradó területek is részesülhessenek.
Csakhogy az emberiség globális sikere a bioszféra fokozódó elszegényedését is magával hozta: ezt váltotta ki a bányászat, a kőbányászat, a földhasználat megváltozása és az ezekkel járó szennyezés. A bioszféra elszegényedésének egyik jele a fajok kihalása, ennek a folyamatnak a sebessége jelenleg százszorosa-ezerszerese a korábbi több millió évben jellemző sebességnek.
További jel, hogy a bioszféra egyre kevésbé képes fenntartható módon kielégíteni az áruk és szolgáltatások iránti igényeinket. A globális gazdaság olyan, mint egy érem: az egyik oldalán ott vannak a világ minden táján elterjedt felhőkarcolók, ültetvények, mezőgazdasági területek, állattenyésztő telepek és autópályák, a másik oldalán pedig a kiszáradófélben lévő tavak, az egyre szélsőségesebb jelenségeket produkáló éghajlat, a halott óceáni zónák, a kifehéredett korallzátonyok és a terméketlen vízgyűjtő területek.
Ha az érmének ezt a másik oldalát figyelmen kívül hagyja a mai közgazdaságtan, annak az az oka, hogy jelenleg mind a magán-, mind pedig az állami intézményekben olyan emberek hozzák a döntéseket, akik a közgazdaságtant még tegnap tanulták. Ha a biológiai sokféleséget manapság nem veszik figyelembe a hivatalos gazdasági számítások során, annak az az oka, hogy a Természetet mindig is kihagyták a közgazdaságtanból.
Az ember helye a világban
A pénzügyminiszter felkérésének köszönhetően alkalmam nyílt arra, hogy összeállítsak egy jelentést, amely egybefogja a környezet- és erőforrás-gazdaságtanban használatos elgondolásokat, majd azok alapján egy nagyobb léptékű kérdést fogalmaz meg:
Mindennapi élete során az ember hogyan értelmezze a világban betöltött helyét?
Tekintettel arra, hogy már évek óta szoros együttműködésben dolgozom ökológusokkal, a jelentésemet két tudományágra kívántam alapozni: az ökológiára és a közgazdaságtanra.
Az emberek és az emberi közösségek más-más módon élnek, és ebből arra következtethetünk, hogy a Természet degradációját nem egyformán tapasztalják. Kétségtelen, hogy egyetemes emberi szükséglet az élelem, az ivóvíz, a ruházat, a meleg, a tető a fejünk felett, a tiszta levegő, az érzés, hogy tartozunk valahová, a közösség életében való részvétel, és az, hogy legyen okunk reménykedni, de a Természet által biztosított javakat és szolgáltatásokat már nagyon eltérő módon látjuk.
A szubszaharai Afrikában élő gazdák legfontosabb problémája valószínűleg az, hogy a globális éghajlatváltozás miatt megfogyatkoznak a vízkészletek. Az amazóniai őslakosok számára az, hogy elűzik őket otthonukból. A nyomornegyedek lakói számára, bárhol éljenek is, az a gond, hogy a nyílt szennyvízcsatornák miatt fertőzéseknek vannak kitéve. Ha az Egyesült Királyság zöldövezeti háztartásait nézzük, akkor az adhat okot aggodalomra, hogy a kertekből eltűntek a méhek és a lepkék, a hatalmas városok lakóinak esetében az, hogy mérgező levegőt lélegeznek be.
Egyes országokban a kormányok azzal szembesülnek, hogy a polgárok arra szólítják fel őket, hogy tegyenek valamit a globális éghajlatváltozással szemben. Az emberiség számára pedig az, ahogy ezek a különböző tapasztalatok összeadódnak, és olyan környezeti problémákat váltanak ki, amelyek aztán mindannyiunkat érintenek – nem utolsósorban ilyen volt a Covid–19-járvány, illetve ilyenek az egyéb új fertőző betegségek, amelyek elsősorban a földhasználat megváltozása és a fajok kizsákmányolása miatt jelentek meg.
Kinek írtam a könyvet?
A 601 oldal hosszú, The Economics of Biodiversity: The Dasgupta Review (a továbbiakban: Jelentés) elkészítése után a Penguin Random House kiadóhoz tartozó Witness Books felkért, hogy írjak egy könyvet, amelyben a Jelentés főbb gondolatait ismertetem a szélesebb olvasóközönséggel.
Elképzelt olvasómat valószínűleg az érdekli, hogyan közelítsen strukturált gondolkodással az őt foglalkoztató problémák felé. Aggódó polgár, aki szeretné tudni, mi az oka annak, hogy az egyéni döntések még a legjobb szándékok mellett is vezethetnek olyan eredményekhez, amelyek mindenki számára katasztrofálisnak bizonyulnak.
Amikor olvasóm azt hallja, hogy az emberi tevékenységek köre ma már olyannyira széles, hogy ökológiai túlhasználathoz vezettek, akkor nemcsak azt szeretné megtudni, miért történt ez, hanem azt a kérdést is felteszi, hogy honnan tudjuk mindezt. Nem elégszik meg azzal, hogy a progresszív médiában újra és újra azzal találkozik, hogy a bruttó hazai termék (GDP) nem tekinthető a gazdasági teljesítmény megfelelő mérőszámának, hanem kíváncsi arra is, hogy a GDP-t milyen mérőszámmal kellene helyettesíteni és miért.
Olvasóm valószínűleg úgy véli, hogy ha nem tudjuk elhelyezni a Természetben az emberi gazdaságot – úgy is mondhatnánk, hogy nem tudjuk, hol a mi helyünk a Természetben –, akkor a környezeti megfontolások csak különleges alkalmakkor kerülnek majd elő, hétköznapjainkat pedig továbbra is a Természetet figyelembe venni nem képes gazdaságpolitika határozza meg.
A természeti tőke
HVG Könyvek
Könyvem első része az ökológiából kiindulva ismerteti, hogy mit jelent a túlhasználat, és következtetésként tartalmazza azt az egyetlen képletet, amelyet kénytelen voltam ebben a könyvben szerepeltetni, hiszen ez azonosítja a „kereslet” és a „fenntartható kínálat” közötti szakadék két oldalának meghatározó tényezőit.
A könyv második része közgazdaságtani perspektívából ismerteti azokat a faktorokat, amelyek meghatározzák, hogy az említett tényezők egymással való összefüggései hogyan alakulnak az idő múlásával, továbbá hogy az emberiségnek milyen eszközei vannak arra, hogy ezt a szakadékot áthidalja.
Könyvemben több ponton elidőzöm azon, hogy egy-egy jelenség kapcsán alternatív magyarázatokat ismertessek, és szemléltessem, miért szükséges elvetni őket – akár azért, mert felületesek, vagy mert tévesek. A kötet utolsó fejezetéből azt tudhatja meg az olvasó, hogy milyen veszteséget vagyunk kénytelenek elszenvedni abban az esetben, ha a cselekedeteink az emberiség kihalásának kockázatát növelik.
A fenti cikk Partha Dasgupta cambridge-i közgazdász A természeti tőke című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
