Ötéves vagyok, óvodás. Háborúsdit játszunk. A nagy hókupac a vár, amely tele van németekkel, azt ostromoljuk. Nincsenek sokan, senki nem akar fasiszta lenni, pedig az övék a taktikai előny: sokkal könnyebb védeni a várat, mint ostromolni. Minden irányban hógolyók repkednek.
Hatéves vagyok. Anya a nagyapámról mesél, aki harcolt a háborúban. Arról mesél, hogy a fasiszták megtámadták az országunkat, ő pedig védte a hazáját. Önként ment a frontra, a tüzérségnél szolgált. Megsebesült, de aztán jobban lett, és visszament a frontra, hogy tovább harcoljon, ezúttal a japánok ellen, ugyanis a japánok segítettek a fasisztáknak. A háborút nagy honvédő háborúnak nevezték el, mert az emberek a hon védelmében harcoltak. Miért volt nagy? Mert szinte minden férfi, és nagyon sok nő is harcolt benne, mondta Anya, akik közül tizenegymillióan meghaltak.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20260509_rajottem-hogy-semmit-nem-tudtam-a-hazamrol-a-teve-hazudott
Nyolcéves vagyok, a győzelem napját ünnepeljük. A szomszédunknál, Tonya néninél vagyunk. Ő is harcolt a háborúban. Hoztunk neki tortát és vörös szegfűt. Tonya néni házi készítésű kék ruhát visel, mellén érem lóg. Örül nekünk és a tortának, odajön, megölel. Nem szeretem Tonya nénit: rossz a szaga és süket: nagyon hangosan kell beszélni, és nagyra nyitni a szánkat, hogy megértse, amit mondunk. A lakása pedig túlságosan tiszta, minden ragyog, sehol egy porszem. Ekkora tisztaság félelemmel tölt el.
Tízéves vagyok, és egy filmet nézek. A címe: A harcba csak az öregek mennek. A film fiatal, bátor vadászpilótákról szól: csupa jóképű férfi, akik az égen harcolnak a fasiszták ellen. A film fekete-fehér, és minden arc olyan, mintha fényből faragták volna. Néhány fiatalember csatlakozik a légierő egyik repülőszázadához, és az öreg pilóták nem engedik őket a csatába, mert meg akarják védeni őket. A fiúk azonban égnek a vágytól, hogy védhessék az anyaföldet. Csata után a pilóták összegyűlnek, és gyönyörű dalokat énekelnek kórusban. Meghalnak, de hősiesen, fenségesen, fekete füstben emelkednek a felhők közé. Mielőtt meghal, egyikük ezt kiáltja:
„Élni fogunk!”
Tizenegy éves vagyok, és arról kérdezem Anyát, mit mondott Nagyapa a háborúról. Egyszer azt mesélte, hogy döglött lovak húsát ették. Tél volt, baltával kellett a lovakról lehasítani a húst. És mást nem mesélt? Kapott kitüntetéseket? Igen, de soha nem viselte. Kiskoromban azokkal játszottam, elástam őket a homokba, végül mindegyiket elvesztettem. Az baj, nagy baj. És hogy halt meg? Megállt a szíve. Nagyanya szólt neki, hogy kész a vacsora, de ő nem jött. Itt ült holtan, pontosan itt.
Tizenkét éves vagyok, és azon tűnődöm, mi lesz, ha megint kitör egy háború. Mi lesz, ha megtámadják a hazánkat? Hát persze hogy megvédem. Mondjuk mesterlövész leszek. De jó lenne mielőbb felnőni. Kinyírnám az összes fasisztát. Hogy miért pont a fasisztákat? Azt nem tudom, a fasisztákon kívül más ellenség nem jutott eszembe. Lehet, hogy meghalok. Lehet, hogy fiatalon halok meg. Anya sírni fog, de közben büszke lesz rám.
Tizenhárom éves vagyok, temetés van az utcánkban. Egy fiatal srác halt meg – a minap még iskolába járt. Besorozták, elküldték Csecsenföldre, ahol elesett. Lenyát, a szomszédot kérdezem: Ki ölte meg? A csecsenek. Miért? Mert Csecsenföldön háború van. Ki ellen? A terroristák ellen. A szegény fiút persze sajnáltam. Ő egy hős. Lenya viszont biztosan túloz a háborúval kapcsolatban. A tévében „antiterrorista műveletnek” hívják. Ha igazi háború lenne, arról biztosan tudnánk.
A második csecsen háború
AFP
Tizennégy éves vagyok, és Anna Politkovszkaja Csecsenföldről szóló cikkét olvasom. Aztakurva!
Tizennégy éves vagyok, és Szvetlana Alekszijevics könyveit olvasom. Aztakurva!
Tizenhét éves vagyok, az újságíró-iskola hallgatója. Egy nemzetközi emberjogi stratégiai versenyen veszek részt. A játékban különböző egyetemek újságíró szakos hallgatóiból álló csapatok mérkőznek meg egymással. A csecsenföldi csapatot két lány, Aszja és Malika alkotja. Komolyak, gyönyörűek. A játék után felmegyek hozzájuk, és áthívom őket. A szobámba megyünk, teát főzök nekik. Nagyon szeretném, ha megkedvelnének. Felajánlom nekik, hogy megmutatom Moszkvát. Amikor ezt mondom, mintha csak megterveztem volna, odakinn elkezdődik a tűzijáték. A lányok nem felelnek. Hátranézek, nincsenek sehol. Hová tűntek? Hát ott gubbasztanak az asztal alatt.
Húszéves vagyok, Oroszország megtámadja Grúziát. Az elnök azt mondja, ez egy békefenntartó misszió, mivel Grúzia megtámadta Dél-Oszétiát és Abháziát. A Novaja Gazeta három tudósítót küld a helyszínre: Olga Bobrovát, Arkagyij Babcsenkót és Roman Anyint. Különösen Anyinra vagyok féltékeny – mindössze egy évvel idősebb nálam. Én is meg tudtam volna csinálni, engem azonban három másik lánnyal a hírfolyamra állítanak rá. A telefonom mindig a kezem ügyében van. Rettegek attól, hogy akár egy bejövő hívást is elmulasztok. Nagyon stresszes arról dönteni, melyik információ kritikus fontosságú, amelyet meg kell osztani a terepen tartózkodó embereinkkel, és melyikkel ne zargassam őket feleslegesen. Mi van, ha valamelyikük megsebesül miattam? Vagy meghal? Három napig nem alszom. A negyedik napon minden kezd átlátszóvá és kristályossá válni. A lányok azt mondják, Léna, menj, aludj egy kicsit, majd mi tartjuk a frontot. Lefekszem az irodában lévő kanapéra, és magamra terítek egy plédet. A telefont a fejem alá teszem. Elalszom. Egyszer csak valaki megérinti a vállam, én pedig felszökkenek. Mi történt? Vége a háborúnak, mondja Irina. A szobát láthatatlan fény tölti be.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20260516_moszkva-nem-egyenlo-oroszorszaggal
Huszonhárom éves vagyok, és a főszerkesztő-helyettes azt mondja nekem, hogy engem sohasem fognak haditudósítónak küldeni, mert lány vagyok, az pedig férfiaknak való munka. Menj a picsába, gondolom magamban.
Huszonnégy éves vagyok, és Egyiptomba tartok, hogy tudósítsak a forradalomról. Égő embereket látok, akiket Molotov-koktél talált el. Repülő köveket látok, amint letépik az emberek ujját és fülét, ahogy lyukat ütnek a koponyájukba. Aztán elkezdődik a lövöldözés.
Huszonhat éves vagyok, és elkezdődik a háború a Donbászban. Ukrajnában Donyeck és Luganszk megye egyaránt kinyilvánítja, hogy mostantól független köztársaság, a DNR és az LNR. Ukrajna is megkezdi a saját „antiterrorista műveletét”, a „köztársaságok” pedig ennek megfelelően reagálnak. Oroszország azt állítja, nincsenek ott katonái, és hogy Ukrajna a saját polgárai ellen harcol. Orosz katonák holttesteit keresem (elrejtették őket). Megtalálom őket.
Huszonhét éves vagyok, a Donbászba utazom. A gépről telefonálok anyámnak, korábban féltem hívni. Azt hittem, Anya majd sír és kiabál. Ehelyett azt kérdezi, beírtam-e az elérhetőségét az útlevelembe. Tedd műanyag tokba az útleveled és mindig legyen nálad, de ne a táskádban, hanem a ruhád zsebében. Szeretnék mindennap hallani felőled, még ha csak sms-ben is. Igyál folyadékot. Menj meleg helyekre, legyen kórház a közeledben, kerüld a katonai járműveket. Van nálad antibiotikum? Érszorítóra is szükséged lesz.
Egy ukrán T64-es harckocsi gördül végig egy úton a donbászi régióban
AFP / Aris Messinis
Látom a háborút. A könyvekben, amelyeket olvastam, sehol sem írták, hogy a háború – sár. A nehéz gépek feltörik a talaj felső, fagyott rétegét, és a repedésekből világosbarna sár csap fel, amely beborít mindent: az embereket, a kocsikat, az épületeket, a kutyákat. Nagyon sok a kóbor kutya, és nagyon sok a kialvatlan ember fegyverrel a kezében. Kétszer találom magam bombázás közepén. Rájövök, hogy tudok négykézláb futni. Hosszú ugrásokkal siklom, mint egy álomban, a testem gyors és hajlékony, nem hiszem el, hogy meg fogok halni. Kétszer mentem vissza Donbászba. Sok cikket írtam, amelyeket nem akarok újra elolvasni.
Harmincegy éves vagyok, a New York-i egyetemen hallgatok újságírást. Alia Malek nemzetközi újságírást tanít nekünk. Szíriából érkezett, gyönyörű és éles eszű. Az ő óráira készülök a legtöbbet. Szeretném, ha észrevenne, de nincs semmi a kezemben, amivel le tudnám nyűgözni. Alia arra tanít minket, hogy az írásban legyünk alaposak és tisztességesek. Figyelmességre és alázatra tanít minket. Az utolsó órára kakukkfüves süteményt és arab édességeket hoz nekünk. Odamegyek Aliához, mondom neki, hogy hamarosan hazamegyek Moszkvába, és jöjjön el meglátogatni. Alia úgy elfehéredik, mintha a teremben hirtelen lecserélték volna a világítást. Odahajol hozzám, és halkan így szól: Sohasem megyek el Moszkvába. A katonáitok azokat öldösik, akiket szeretek.
I Love Russia
HVG Könyvek
Harmincnégy éves vagyok, anyám elkapta a koronavírus-fertőzést, hazamegyek, hogy gondját viseljem. A tévé előtt ülünk, Putyint hallgatjuk. Putyin bejelenti, hogy Oroszország elismeri a DNR és az LNR függetlenségét. Kimegyek rágyújtani, és gyorsan veszek egy mosógépet. Arra gondolok, milyen jó, hogy sikerült befejeznem a lakásom felújítását. A rubel baszhatja, mondom Anyának. Azt kérdezi, most mi lesz. Azt felelem, hogy csapatokat küldenek Donyeckbe és Luganszkba, és ezúttal már hivatalosan. Újabb háború.
Moszkvában nagyon élénk álmaim vannak. Annyira élénkek, hogy szinte már fájnak, ugyanakkor gyönyörűek is. Felkelek rágyújtani. Visszamegyek a szobába. A barátnőm ül az ágyban, a telefonját nézi. Miért nem alszol? Kijevet bombázzák. Micsoda? Kijevet bombázzák, meg a többi ukrán nagyvárost. Mi bombázzuk őket? Mi bombázzuk őket. Alszom még két órát, rákényszerítem magam, hogy aludjak. Aztán felöltözöm, és bemegyek dolgozni. Azt kérdezik, készen állok-e. Mondom, persze. De arra nem lehet felkészülni, hogy mi vagyunk a fasiszták. Nekem legalábbis egyáltalán nem sikerült.
A fenti cikk Elena Kostyuchenko I Love Russia című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.
