Tizenöt éves koromban költöztem Moszkvába, egy kollégiumban laktam a Svernyik utcában. Két lánnyal osztoztam a szobán, ahol nagy volt a kosz, a falakról cafatokban lógott a tapéta, a plafonon pedig hatalmas menj a faszomba felirat virított.
Gyermekfelügyelettel kerestem pénzt: a Majakovszkij téren, egy nagyon drága lakásban, benn a város kellős közepén. Megtanultam moszkvai módra menni, vagyis szédítő sebességgel, mindenkivel kerülve a szemkontaktust.
Moszkva sokáig csak a metróállomások közvetlen környékét jelentette nekem. Akkoriban még nem volt okostelefon meg navigáció – az internetes térképen kinéztem, hová kell mennem, aztán az útvonalat kézzel lerajzoltam egy darab papírra.
Moszkvát zónák alkotják. A belvárosban úgy éreztem magam, akár egy múzeumban: a márvány járólap nekem nem az utcát, hanem egy díszterem padlóját jelentette. A metróban elmerengve húztam végig a kezem a kőfalakon.
A város külső kerületeiben a metróállomásokat már inkább műanyaggal burkolták, és odafenn a betonpanelekből vagy vörös téglából épült házak is emberibbnek tűntek. A repedezett aszfalton sétálva azt képzeltem, odahaza vagyok, Jaroszlavlban.
Nem is nagyon jártam még máshol, mint Moszkvában és Jaroszlavlban. Moszkva nyilván gazdagabb, végül is ez a főváros. A Kreml fala olyan édesen piros, hogy az embernek szinte kedve támad megnyalni. Előtte a Vörös tér teljesen sík. A Kreml mellett vezet az utam az iskolába: a Moszkvai Állami Egyetem újságíró szakos hallgatója vagyok. A lámpaoszlopok is mások errefelé: meg vannak hajlítva, hogy antiknak tűnjenek.
Sosem gondolkodtam azon, honnan volt pénz erre a luxusra, csak örültem, hogy láthatom. Ugyanezt éreztem gyerekkoromban, amikor a jaroszlavli újság főszerkesztője meghívott magukhoz vendégségbe. Egy Indiana Jones-filmet néztünk a plazmatévén, és kaptam egy cukorból készült virágcsokrot.
Moszkvában akkoriban nagyon népszerűek voltak a klubok. A csoporttársaim is jártak ilyen helyekre, én azonban sosem tartottam velük. Az egyik klub neve Raj volt, vagyis Mennyország. Pása, az ottani kidobó mindenkiről meg tudta mondani, mennyibe került a ruha, ami rajta van. Ez lehetett a szuperképessége.
Az, hogy létezik háromszáz dolláros szoknya (kandidátus anyám háromhavi fizetése), olyasfajta ámulattal töltött el, mint a rózsaszínű bálnák, vagy a festeni tudó elefántok. A világ tele volt csodákkal, és én itt lehettem köztük.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20260509_rajottem-hogy-semmit-nem-tudtam-a-hazamrol-a-teve-hazudott
Úgy élni, mint Berlinben
Egy napon Moszkva úgy érezte, hogy nem elég csodás: többet akar. A várost várostervezők árasztották el, akik abban hittek, hogy ha megváltoztatják a közeget, megváltozik a közérzet is.
A Gorkij parkból kidobták a vidámparkot, és sétányokat alakítottak ki. Átalakították a múzeumokat és a múzeumi kávézókat, ahová ezt követően odaszoktak a fiatalok. A háromszáz dolláros szoknya kiment a divatból, helyette elterjedt az egyszerű, egyenes, olcsóbb, százdolláros szoknya (anyám egyhavi fizetése). A folyamatot demokratizálásnak nevezték.
Az emberek régi filmeket néztek, vastag keretes, színes szemüvegeket hordtak, hajukat aszimmetrikusra vágták. Moszkva alkalmazkodott ezekhez az emberekhez, akiknek volt pénzük, vagy pedig olyanoknak dolgoztak, akiknek volt.
Moszkva lecserélte a járólapokat, új, buja őserdőkre emlékeztető virágágyások jelentek meg, innovatív kulturális terek nyíltak. A házfalakra új fények kúsztak: fehér, krémszínű, lila és vörös – éjszakánként az utcák délibábként változtatták az alakjukat.
Médiumok és speciális újságírók bukkantak fel, akik arra tanították a moszkvaiakat, hogy éljenek úgy, mintha csak Berlinben lennének. Az élet túlságosan jó lett ahhoz, hogy bárki belekössön.
Élet a körgyűrűn túl
Újságírói munkám a fővároson kívül zajlott. Arról írtam, milyen az élet Moszkván túl. Mikor visszatértem a terepről, a moszkvaiak kérdezgettek: „Milyen az élet a körgyűrűn kívül? Nagyon félelmetes?”
Mind úgy tettünk, mintha viccből kérdezték volna, de az igazság az volt, hogy a körgyűrűn kívül valóban volt mitől félni. Az élet kemény volt: erőszak, orosz rulett – már azért is börtönbe kerülhetett az ember, ha nem tetszett a képe egy rendőrnek.
Anyám nem nagyon vett gyümölcsöt (túl drága, mire jó az nekem), vagy ruhákat a ruhaüzletben – az utcai árusoknál kaphatók is teljesen jók. Amikor hazamentem, hogy elvigyem kávézni, kirúzsozta magát.
A vicc poénja, hogy a moszkvai luxust a vidék fizette. Putyin azzal kezdte, hogy úgy alakította át az adórendszert, hogy először a vidék fizetett Moszkvának, és utána Moszkva eldöntötte, mennyit ad vissza a vidéknek. Nos, a lehető legkevesebbet adta vissza. Az előkelő járdák, az utcalámpák, a kulturális terek mind sokba kerültek. A márvány járólapokat a lábam alatt anyám, a jaroszlavli tanár fizette.
I Love Russia
HVG Könyvek
Ahogy egyre idősebb lettem, egyre kevésbé bosszantott ez a dolog. Volt már okostelefonom taxialkalmazással, már nem mentem le a metróba. Kezdtem megszeretni a százdolláros szoknyákat. Egyre többet és szívesebben jártam az új kulturális terekbe, és szerettem volna egy olyan lakást, ahonnan biciklivel járhatok munkába. Úgy véltem, ha már ennyit dolgozom, ráadásul szörnyűségekről írok, megérdemlem, hogy kényelmes életem legyen.
A többi moszkvai feltehetően saját magáról gondolta ugyanezt. Divatba jött a társadalmi felelősség; ez azt jelentette, hogy az ember feliratkozott mindenféle rendszeres jótékonysági akciókra: havonta egy kávé áráért bárki jó ember lehetett. A moszkvaiak így szabadították fel magukat a nagy és félelmetes Oroszország nyomasztó terhe alól, amely a lakásuk mögött néhány háztömbnyire kezdődött.
A moszkvaiak észrevették, hogy megváltoztam, és immár közülük valónak fogadtak el. Egy este, nem sokkal azt megelőzően, hogy Moszkva bombázni kezdte Kijevet, meghívást kaptam egy vacsorapartira. Kicsi, mindössze néhány lakásból álló ház volt a belváros kellős közepén. Egy filippínó házvezetőnő főzött. A szervizasztalon egy üveg pezsgő állt. Mindenki a hírekről beszélt. Cárnak nevezték Putyint, úgy, ahogy az emberek a kedves csirkefogókat becézik. Úgy beszéltek az oligarchákról, mintha látnokok, a fontos modern művészet fontos mecénásai lennének.
Járókelők Oroszországban a Moszkva City üzleti központ előtt
AFP / Igor Ivanko
A kortárs művészet kérdése megosztotta a vendégeket. Nevek, nevek, nevek. Te ismered? Bemutathatlak neki. Örömömre szolgálna. Szó nélkül ettem. Nem sokkal korábban Rjazany tartományban jártam egy faluban, ahol nem voltak utak, ahol vödrökkel oltották az erdőtüzet. Az étel jóízű volt.
Azt hiszem, a legfontosabb leckét Moszkvában tanultam meg: evés közben ne beszélj, csak így tudod értékelni az ízeket. Van egy orosz mondás: Moszkva nem egyenlő Oroszországgal, Oroszország pedig nem egyenlő Moszkvával. Minden tizedik orosz Moszkvában él.
A fenti cikk Elena Kostyuchenko I Love Russia című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.
