Horváth Szabolcs
Másodszor szavazták ki a parlamentből a választók az MDF-et április 11-én. A párt 1998-ban a mostanival szinte megegyező listás eredményt, 2,8 százalékot ért el (most 2,7 százalékot). A Fidesz szövetségi politikájával magyarázható, hogy az MDF a bejutási küszöb alatti teljesítménye ellenére is parlamenti erő maradhatott az utóbbi 12 évben. Jelöltjei az 1998-as, majd a 2002-es választáson is az Orbán Viktor vezette párt támogatásával indultak. Így szerzett előbb 17 egyéni, négy évvel később pedig 24 egyéni és listás mandátumot a hőskorában – Antall József miniszterelnöksége idején – még 164 képviselői helyet magáénak tudó MDF. A mostani ciklust már csak 11 fős frakcióval kezdte, és formálisan függetlenekből álló 8 fős képviselői csoportként fejezte be.
Április 11-e óta sokan akarják Dávid Ibolya nyakába varrni a történelmi felelősséget egy olyan párt eltűnéséért, eltüntetéséért, amelynek a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején meghatározó szerepe volt a békés átmenetben. A posztjáról a választási kudarc után önként lemondott pártelnök az utóbbi hónapokban valóban mindent megtett azért, hogy a négy éve még a Normális Magyarországért programjával kampányoló párthoz az utóbbi időben szinte csak negatív asszociációk társuljanak. Leszámolás a belső ellenzékkel, az amortizálódott politikusok újrahasznosítása (az exfideszes Lengyel Zoltán leigazolása, a Gyurcsány Ferenc iránti szimpátiáját korábban nem leplező Debreczeni József reflektorfénybe állítása), majd az utóbbi nyolc év koalíciós kormányzásában elhasználódott SZDSZ-szel kötött választási szövetség több volt, mint stratégiai hiba. Igaz ugyanakkor, hogy Dávid nélkül az MDF már régen a történelem süllyesztőjébe került volna.
A 11 éve az MDF elnökévé megválasztott Dávid maga volt a megtestesült innováció. Elődje, Lezsák Sándor elnöksége idején a párt elvesztette korábbi meghatározó bázisát, középosztálybeli, értelmiségi támogatóit. Utóbbiak sokkalta technokratábbak, pragmatikusabbak voltak annál, semhogy azonosulni tudtak volna a Lezsák-féle néptanítós attitűddel. A törésvonalak a párton belül is élesen kirajzolódtak, s 1996-ban bekövetkezett a szakadás. A Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) megalakulásával az MDF elvesztette legnagyobb parlamenti és kormányzati tapasztalatú politikusait (az MDNP-be átigazolt képviselők 60 százaléka volt korábban miniszter vagy államtitkár). Amikor 1999 januárjában Dávidot – a befolyásos Boross Péter hathatós támogatásával – elnökké választották, még igencsak kétséges volt, lesz-e annyi ereje és hátországa az új elnöknek, hogy az ezredfordulóra új irányt szabjon az MDF-nek.
A párt modernizálásában Dávidnak sokat segített az a hátszél, hogy Orbán Viktor korábban nem Lezsákot, hanem őt, az MDF akkori frakcióvezető-helyettesét kérte fel miniszternek – a jogász Dávid az igazságügyi tárcát kapta. Az országos politika színpadára emelt Dávid élt is a pozíciója adta lehetőséggel: majd egy évtizeden át az ország egyik legnépszerűbb politikusaként lépésről lépésre alakította, építette egy modern konzervatív párt imázsát. Mindezt olyan körülmények közt, amikor a választók mind nagyobb fogékonyságot mutattak a gondoskodó, a jóléti állam eszméjére, amikor a társadalmat egyre mélyebben hatotta át a kapitalizmusellenesség.
Némiképp borsot törve a Fidesz orra alá is, a Békejobb mozgalom létrehozásával, a mérsékelt politikai erők becsatornázásával Dávid az ezredforduló éveire létrehozta a maga „egy a zászlóját”. A korábban a Centrum Párthoz csapódott MDNP 2005-ben visszatért az anyapártba. A lakiteleki mozgalmárok kiszorításával – ha emblematikus politikusok elvesztése árán is –, Dávid 2006-ra leválasztotta a pártról azokat, akik az MDF jövőjét a Fidesz–KDNP-szövetséghez hasonló alárendelt konstrukcióban képzelték el.
A mindkét oldaltól egyenlő távolságra dávidi politika átmeneti sikerét mi sem mutatta jobban, mint az, hogy a kétpólusúvá vált belpolitikában (melynek egyik oldalán a Fidesz és szövetségesei, a másikon pedig az MSZP–SZDSZ állt), az MDF egyedül is talpon tudott maradni. 2004-ben az uniós, majd 2006-ban az általános országgyűlési választásokon – az előzetes közvélemény-kutatási eredményekre rácáfolva –, ha nem is magabiztosan, de hozta a bejutáshoz szükséges kötelező penzumot (lásd ábránkat).
Bánkuti András
Ugyanakkor a legutóbbi parlamenti ciklus közepétől már sűrűsödtek a jelek, hogy az MDF akár még a saját értékrendjével ellenkező lépésekre is hajlandó a politikai túlélés érdekében. Előbb csak néhány önkormányzatban támogatta csendestársként a balliberális helyi koalíciót. A ciklus utolsó felében-harmadában azonban – passzívan vagy aktívan (távol maradva fontos interpellációs szavazásoktól, tartózkodással vagy például az adótörvényeknél az igen gomb megnyomásával) – már gyakran kisegítette a kormányt. Közben homályos kapcsolatot épített ki és tartott fenn a szocialista nyüzsgő ember, Schmuck Andor és a Leisztinger Tamás nagyvállalkozó nevével fémjelzett Tisztelet Társaságával.
Bár a tavalyi uniós választások előtt az MDF-ben nehezen emésztették meg a Horn-kormány pénzügyminiszterének, Bokros Lajosnak a feltűnését a párt háza táján, minden jel arra mutat, hogy a közgazdászprofesszor listavezetővé választása a túlélést jelentette az MDF számára. Az UD-s lehallgatási botránytól hangos MDF-nek 2009 tavaszán 1-2 százalékos támogatottsága volt. Onnan mozdult ki a párt a liberális szavazókat is megszólító Bokros váratlan leigazolásával, és nyert – Dávid elnöki mandátuma meghosszabbításának zálogaként – értékes brüsszeli mandátumot.
Az uniós választások közelségére hivatkozással a tagság torkán gyorsan lenyomott tavalyi arculatváltást azonban nem követte szerves építkezés. A fanyalgók meggyőzésére tett intellektuális kísérletek helyett a pártvezetés a legrosszabb megoldást – a statáriális leszámolást – választotta. Közben pedig még a liberális törpepárttá zsugorodott SZDSZ szavazóinak becsatornázására, a két nagy párt bírálatára is több időt és energiát fordított, mint az igazi konkurenciára. A pártnak nem volt érdemi válasza a politikai palettán megjelent LMP kihívásaira.
Az MDF mint márkanév persze még ma is van annyira értékes (nem szólva a 2,7 százalékhoz társuló állami támogatásról), hogy a párt vezetéséért komoly harcok induljanak, akár már a szombati választmányi ülésen. De bárki, bármilyen irányba vezeti is majd az MDF-et (bizonyos feltételekkel erre Bokros, Gémesi György gödöllői polgármester vagy Viniczai Tibor alelnök is hajlandó lenne), nyilvánvaló, hogy nem a politikai célok újrafogalmazása, hanem a hitelesség helyreállítása lesz a legnehezebb feladat.
DOBSZAY JÁNOS
